Belenyúl és egy maroknyit felemel belőle. A tenyerén tartja, aztán nézi, ahogy a széltől a vonzástól a szemek elfutnak az ujjai közül. Nyugott arckifejezés, nyugtalan időben. Szavakkal kombinál közben, fejben újakat keres, ha nem talál kreál, azt hiszem azért, mert ő ilyen. Nem létezik ,olyan hogy kifejezhetetlen. Nem létezik olyan sem hogy hozzád szól, de mégsem. Sok szóból összerakva teljesebb az egész ,de ha rövidebb,tömörebb,tárgyilagosabb ,pont olyan amit egy egyszerűbb is könnyebben megérthet.
Hanyattdől-és a szélfutás szétrúgja a homok apró dűnéit,hogy aztán vízbe szórhassa őket. Ha a kezembe venném a szemed, megmutatnám azt, amit én látok. Most közelről bámulnád az arcát, mert a kezem, nyitott tenyeremben bölcsebb énem lélektükrén, tapintásomon a te szemgolyód hetyeg a korlátlan információ urával, jelen pillanatban velem és én közel fekszem hozzá.
Arcának vonalára feszülünk és óvatos vagyok, nem hagyom hogy sáros légy, sem azt,hogy elejtsen ő.
Hoppá.
A kezébe adtalak, tenyerében a szemed, mellkasában a szíved dobog. Nem mosolyog, most nem teszi. Az ég felé emel, míg én két centire bőröm és kisugárzásom között, saját lényegiségem keresem. Mindent lejegyzek ,nyitott vagyok és nem felejtek semmit. Most ellentmond a fejnek ,most önbizalomból hiánya van, de azt nem hozhatom idáig. Hozzádnőtt az, el sem hinnéd milyen rossz 'a' nélkül a 'b' ,csonka nyakkal áll nélkül élni!
Aztán odaállunk melléd. Én bal oldaladon válladra hajtom a fejem. Elalszom és eltűnök.
A jobbodon ott van egy arc, olyan ősi, olyan más. Az idő megállt, egy írisz rezgés nélkül, szavakkal hang nélkül érintéssel magyaráz. Átszúrja magát rajtad, nem is ér hozzád. De a tűszúrásban benne van minden, amit ember egy nem létezőtől várhat. Ez több mint a megértés.
Meghallgatást nyertem, csöndben végighallgattam magam és ha alattam elfogy az út is, kit érdekel, hiszen jó ez így is.
