Ugyan mi értelme is lenne elmélkedni egy jelenséggel párosuló tárgy gondolatain, amik nem is léteznek. Bár érdekes a feltevés, hiszen maga a lét is megújul abban a pillanatban amint párosítjuk az élettelent a másik élettelennel. Magas feszültségű illúzió csupán ami nem is lehetne valóságosabb, nyersebb közlési módja annak, hogy igen, velem történik valami.
Milliónyi apró lúd jön disznót győzni és felvillámlik a közeg ahogy zsúfolva haladva dörzsölik izzóra a nukleonokat a parányi gyalogosok, túlerővel nyomva el a nehéztüzérséget. Még a hitetlen számára is angyali szárnyas lelkekként lövellnek ki mindenfelé a sugarak, csak szabadon szállva, várván, hogy elveszhessenek a végtelenben.
Ám mint oly ritkán, most is megjelenik a szabály, hogy erősítse a kivételt. A kaotikus tökéletesség idegesen értetlen renddé egyesül, illetve párhuzamosul, hogy pontosak legyünk. Láthatatlan trükkréteg szennyezi be az entrópiát, magára vonva az eddig nem is létező figyelmet az univerzumban. És létükben először a csak elméletben jelenlévők is odafigyelnek rá, mi felé, milyen célból is térítették őket.
Kitudja. Talán a reflektorok között is van kapcsolat. Talán a mesterséges fénysugarak is társalognak, és megjelenésük pillanatában értik, érzik már mi az ami felé hajtják őket. Persze lehet, hogy csak mint individum világosulnak meg maguk előtt. Vagy sötétülnek? Fene sem tudja. Vannak akik karimákban nyelődnek el, vannak akik fényt árasztanak a szemekbe, vagy csillogva tükröződnek a flitterek kerek testéről.
És vannak akik csak sávot vágnak az üres térbe, hogy egy-egy porszemen megtörjenek, majd lassan csapódjanak bele a mozdulatlan parkettbe. Ők azok akik néma zuhogásukkal jelzik, a lakkcipő kellett volna, hogy fekete legyen, amit melegíthetnek. De a cipőnek már nem juthat több fény.
