2.

Aztán a motor zúgása egybeolvadt a vezetőülés és a mellette ülő két illető duruzsolásával.  Úgy emlékszem ,olyan lassú folyamatnak tűnt, amit nem is lehet órákban mérni, csak pillanatban. Hosszúnak tűnt, pedig nem sokat aludtam alatta.

Aranyszínben tündököltek a fák és csak suhantunk. Kánikula volt és amíg rájöttem arra, hogy ez a tökéletes szabadság, addig bedőltünk a következő kanyarnak és akibe kapaszkodtam nevetett a sisakban. Izzadt a szél ami vágta a pólóm és a nadrágomat combközépig hajtogatta fel. Nyár és szabadsággal vegyes gondtalanság. Erre akarok emlékezni, hallottam a hangom,de egyszer csak valaki meglök jobbról.

-Neked nem kell?

-Ja, de. Mi?

-Megállunk pár percre, még másfél óra mire odaérünk.

Miért ébresztettélé fel. Megint olyan mintha rájöttem volna valamire, megint ez a szar féligazságos érzés van itt és a halálba kívánom a sors ezen fogaskerekeit ,amiket ha látszólag nem is, de gyakorlatilag úgy tűnik arra képeztek ,hogy engem szivasson. Aztán tovább indultunk. Jó hosszúra sikeredett az út, mert valaki még felszedte egy rokonát valahol az Isten háta mögött és nekünk jutott a feladat, hogy szorítsunk neki helyet. Egy könyökkel a vesémnél és egy táskával a nyakam mellett a vállamon újra extázisba keveredtem a csökkenő oxigén tartalom miatt magammal és az álomittas napfény újra szerteszét fújta múltam emlékeinek morzsáit.

Borzasztó forró nap volt kint és szedegettem a szálkákat. Nem ment mind és ő segített benne. Az a furcsa pont ott lebegett a levegőben és jóérzésű volt. Egy ágyon feküdtem, mondani akartam valamit, aztán megint közbelépett egy fogaskerék.

Megformálhatatlanok és tudom ,biztosan tudom, hogy nagyon csúnya világ lenne, ha én formálnám meg őket. Fogaskerekek, te sors ,te szerencsétlen ,te semmi! Haragudtam ,a fejemet az ablaküvegnek nyomva tartottam magamban a szorongással ,hogy mindjárt vége ,kiszállunk és végre átadhatom magam a szálkáimnak.

-Jól vagy? -Szól hozzám ő, valaki aki mögöttem ült. Valaki akinek ismerős volt a hangja, akiről tudom ,hogy tilosban járt tegnap éjszaka és azt is, hogy nálam.

-Persze, csak fóbiázok...-Magyaráztam félre az első szavakkal, amiket megtalált a nyelvem a számban. Ott ejtettem el őket még, még tegnap este. Neki, de jobb volt így, jobban alakult.

-Ha mondtad volna, hogy nem bírod a tömeget...-Halk volt a hangja, olyan mintha egy határt lépett volna át, minden mondattal úgy, hogy csak a ponttal bezárólag láttam értelmét ,hogy miért, hogy miért foglalkozik vele, hogy már harmadszor akadok ki rajta, hogy mi a helyzet. Hogy...

-Nincs levegő, csak ennyi. Ablakot nyitni meg minek ,ha megy a kondi...

-Azt én is érzem, de már mindjárt ott vagyunk. Próbálj ellazulni.

-Lazulni...-Már kezdtem volna a cáfolatot, amikor megéreztem a kezeit a nyakamon. Ettől minden bizonnyal ellazulok ,de hogy alvás nem lesz belőle az egészen biztos.  Azon flesseltem, hogy vajon miért gyógyszerezik agyon magukat azok, akik messzire utaznak. Nem bírják a bezártságot vagy esetleg nem bírják a tipikus elgémberedési problémákat? Vagy csak szeretnének legálisan betépni valami olyantól, amit esetleg nem is nekik írt fel az orvos.Nem tudom, hogy honnan jutott eszembe, nem tudom mitől, de annak ellenére furcsamód közel éreztem magam a témához, hogy érintettségem nincs és itt van két hideg kéz a nyakamon, ami jobban felold mint akármilyen gyógyszer.

Lassan leeresztettem a fejem. Nem hagyta abba, nem hagytam énsem. A lépcsőház ajtajának csattanása kongott a fejemben, amikor a saját ajtómat becsapta a valaki mögöttem. Megtöröltem a szemem közelebb léptem és a nyakamba ugrott.Olvadó, lángoló massza mindenütt a falakból, a nyílászárókból üvöltő, süvítő acélvihar. A képek, az órák, a számok, a formák mind összeolvadnak ,egyé válnak valamivel ,amihez semmi közük.

A képek lassan álltak össze újra a fejemben. Olyan ,mintha szilánkokból akarnék valami repülő szörnyeteget gyártani ,hogy aztán újra lesújthasson velem valaki más világára. Nem volt lelkiismeretfurdalásom, de most van. Neki van? Nem, nem hiszem hogy van. Körülöttünk mindenki alszik. Ő mögöttem ül és masszírozza a nyakam, a tarkóm. Mindjárt szól a sofőrnek, hogy hol vagyunk és ő vissza fog kiáltani, hogy mindjárt kiszállhatunk. Olyan, mint egy de ja vou ,aminek a végére jártam és nincs meg az az eredmény, ami miatt érdemes volt elvarrni a szálakat annyira, hogy megtudjam, mi fog történni.

-Greg..Hé..Messze vagyunk még?-Hallottam aztán a hátam mögül és akkor tudatosult bennem a finom ujjak hiánya a nyakamról. Nem baj, van még pár elvarratlan szál, most jöhetnek a gomblyukak. Mosolyogtam magamban és az előre kitalált sablon válasz már el is hangzott.

-Mindjárt ott vagyunk, kb tíz perc.

-Kösz.

persze még fél órát keveregtünk a sötétben, mire megtaláltuk a szállást. Nincs mese, van az úgy, hogy az ember nem látja az erdőtől a fát, még akkor sem ,ha az övé.