7.
A reggel hangjai kopogtattak a koponyámon. Apró kis ökleikkel próbáltam finoman hozzám érni, de minden mozdulatból dörömbölés lett és azt hiszem ez keltett bennem vihart. Számomra ez volt az évszázad vihara. Meglepett, meglebegtette a hangszálaimat és úgy tört rám, mint ahogy a jégeső szokta a vihar előtti csendet. Ez volt belül, valahol a mélyben.
Aztán kiemelkedtem a fürdőkádból és kinyitottam a szemem. Megfeledkeztem a dátumról, időről , elfelejtettem a magam kedvéért a percet és elmerültem.
A buszmegállóból nézve szemben jött fel a nap a földhivatal ablakainak tükrében. Öt óra volt, próbáltam figyelni rá, milyen is az igazi reggelben részt venni, mint kosztumös önjelölt hiró, egy friss hús egy hős. Mosolyogtam.
Felültem aztán és rágyújtottam. A hamutál a kád mellett, én benne és az ujjaim között a finoman füstölgő vaklármám. A félelmem igazolódik be minden egyes szálban, mikor rágyújtok és miközben megpróbálok okos filozófiát gyártani a cselekmény miértjére rájövök, hogy túl gyorsan élek. Nem hiszem ,hogy élek a pillanatnak eléggé és nem tartom valószínűnek, hogy az a pár másodpercnyi gondolkodási idő, amit két gondolatsor közé vágva magamnak szentelek elég arra, hogy megértsem magam. Csak száll a füst és nemsokára véget ér a csendem. Az ajtó felé nézek, látom őt és várom ,hogy megtörje a varázsom, hogy újat adhasson helyette. Nem jobbat, másmilyet.
Minden egyes ablaktáblán rámnézett és mustrált, fürkészett a napfelkelte. Egyre nehezebb elválasztani a filozófiám a halucinációimtól. Lehet hogy ez erőltetett ,sőt az is megeshet hogy annyira akartam a végén tényleg belebetegszem a felismerésbe,hogy olyan vagyok mint mindenki más. Nincs semmi különbség köztünk, ezt hozta ez a reggel és én csak állok a buszmegállóban és látom a hullámzást az embereken, az épp nyíló ablakelemeken, az arcukon ha felém néznek. Valaki hátranéz, megteszi. Rajta is átfut az a reszketés és ő nem veszi észre. Őt látom megint és ez jól van így.
-Mi lesz ha észreveszi?
-Mi lesz?
-Nem tudom, úgy érzem nem fontos.-Miközben ezt mondtam, ő már a kád szélén ült és onnan nézett felém.-Te mit tennél a helyében?
-Elmenekülnék. -Hallottam felőle halkabban már, miközben a szeme a beleveszett a vízbe.Hullámok, átkozott és Istenverte hullámok.
-Úgy látom gondolkoztál már ezen.
-Sokat.
Aztán az ember egy idő után elkezd hülyeségeken filózni. Talán elkezd azon gondolkozni, hogy a dolgok nem történnek véletlenül és valamiért, mindig úgy van jól, ahogy történt. Szerintem könnyebb azoknak, akiknek ez eszébe sem jut. Sokkal stresszesebb az élete annak, aki válaszokat keres, aki egyfolytában olyan dolgokon gondolkozik, amire legfeljebb egy szempontból van értelme gondolni. Ez volt az a pont, utaltam már rá, itt lett beláthatatlan a következő kanyar.
Kiszálltam a kádból és megcsókoltam. Aztán felöltöztem és leültem az ágy szélére. Kivettem egy szálat a dobozból és letettem az ablak párkányára. Ő végig nézett és várta, hogy mi fog történni. Én lassan elkezdtem összepakolni azt ,amit igazából ki sem csomagoltam.
-Ki elől?
-Magam elől.
