Végül megvénül minden a vérem az énem szép lesz kérem ezért, hogy szép legyen a vérem, a bőröm a koporsóm mind szétszakadt valóság várom már hogy az ezredik álom elérje a jelenem mását és kérem szépen hogy a szerelmes szívem szeressen egy picit mást mondjuk engem.

Tovább terel bennem engem a gondolat magamba száll velem ez már egy hasonlat azt hiszem én voltam tükörbe néztem ez már egy vonulat és elszállnak fölöttem az égen a felhők azt hiszik félek mert úgy távolodok ahogy az erdők a fákon.

Napalmos színben úszkálnak a fények kibocsájtott vallomások égnek élnek önnön megálló szabad szájú megszáradt ívek csak alá írni kell. Lefújja őket az asztalról a készletet a poharak követik és konganak magukban míg egy csikket az égre a végérvényesen befejezett műre hajítok és azt hiszem ez az egyesült állomok álma ahol lehajtod a fejed és minden le van árazva. Egyszerűbb ott már az élet lenyugodtunk kellemetlenségekkel leszámoltunk mindannyian és már csak az hiszi el hogy ez valóság aki perkál és hiába nem lett tőle kevesebb.

Peregnek még hullámzanak benne hová visz a bárka ha a füstnek árja szakítja szerteszét azon a ponton ahol azt mondják hogy elég. Végtelen az űr bennünk behajózhatatlanok ezek a miért alapú gondolatok vászonra ragadt tintapacákon táncolnak a tollak és hiába kék, hiába minden, mert végtelen, értelmetlen.

Azt hiszed jobb a ha megerőszakolod azt mondják belül mindjárt jobb lesz kívül csak bágyadtan fekszenek az arcokon a ráncok is egyre mélyebbek. Lesznek még ők és áthajolnak föléd meg alád meg ki tudhatja meg most úgy igazán hogy neked mi fáj hogy hogy kinek szólok ha már nem is érzem hogy elégtem leégtem elvesztem ebben az egészben amire azt mondják hogy így jó.

Kiakasztom a zászlóm a májust elvitte az a szaladó fa és hiába nézem nem jön vissza nem teheti mert kell neki az a zselészín epés plecsni. Arra véstem az ujjam úgy rémlik azt rajzoltam hogy szívre nyílt az erem és ahogy kifröccsent a szívem történt egyszer hogy ketté szakadt és a játék végén emelt fővel szaladt hányni az all-in-áll.