csöndablak

Sáncok között rohanva, lövészárkok romján ott rohanok én. Az egész világ utánam, úgy érzem ,azt hiszem itt van velem egy szellem egy szabad lény. Nem tűrik a szabadságot, eltiporják ,szétzavarják a nyugtalan vizet és betonnal töltik fel a már kiszáradt réseket. Ezt az eszmét, arcon csapták ,határolták, bezárták ,megszakították magában. Feszülök ,ha tovább akarok lépni innen ,messzire. De nem úgy van ám! Lázadunk mi és egyre több az ellen, ha elhív minket egy térd iszonyat fekszik most mellettem. De nem baj, hogy így akadt, szerepel a szó a szó mögött. Úgy élni, halni úgy emlékezni ha a jön a jövő, ahogy csak egy élő tud, az a mi szavunk közé rejtett igazi valóság, hogy élni tudni kell, tanulni ,megtapasztalni ,hogy fonnyadt falak közé zárt keserű létre szenderült alvó elmék sosem látják meg az éjszaka igazi fényeit. Azok hívnak a távolból, ők megőrzik a nevünket, magukba vésik ,hogy így éltünk ,hogy leéltünk ezernyi éveket egybe zárva.