Épp ,hogy kibontotta a Nap szirmait a világra borult ez a jól ismert szürkeség. Közeledik valami, valami készül. Tél lesz megint, nem hiszem hogy vártam, de már úgy érzem jól van így. Azt hiszem meguntam a nyaram. Reggelre kipihenem, ez valószínű. Majd jön az első akadály és majd rájövök, hogy jobb a gondtalanság. Vágyok rá, mert már nem tudom ,hogy milyen. Nem fogom tudni, csak a jóra emlékszem. Így lesz mindig egy kiskapu, egy szép kép a falon ,amire rábökök és ha megvalósítanám az álmom újra ott lennék. Az átlag ember menekülése a robotból,a világból egy olyan felé, ami nem létezik. Egy gondtalan létbe.

Aztán hullani kezdett elfeküdtem. Azt hiszem , ha lázam volt elnyomta az álom, elnyelte velem. Rohanás, villámgyors vakuzó képek mindenütt ,hol jobbra, hol balra felvillanó absztrakt nem létéző formák. Egy felsőtest az íróasztalom alatt csatornát szerel és mikor felnéz, feje átsuhan az asztal lapján. Felém néz és mosolyog. Mindjárt kész, elfordulok és szikrázik, mennydörög egy rövid ideig és megfájdul a nyakam. Megpróbálom kiroppantani, ahogy szoktam. Ha egy kicsit megmoztatom utána mindig jobb, de most nem mozdul. A karom sem mozdul. Koncentrálok, lassan tényleg megmozdulnak az ujjaim. Lassan a kezem elér a combomat és már a fülemben üvölt a szívhang. A vérem értem dolgozik, gondolom még aztán elindulok kifelé. Ébredni, vissza a ködből a félhomályba, az előreláthatatlanba.

Aztán kiülök az ablakba. Épp kisütött és azt hiszem a kedvemért most az egyszer a szél szétfújta a felhőket egy kis kékségért. Rámsüt, melengeti az arcom. Hiányozni fog, nem?Mégis várom, már várom a telet. Elég volt belőled te nyár, túl sok jót adtál, belédfásultam. Győzködöm magam? Elhiszem én is vagy csak játszok a szavakkal? Remélem nem, szeretném elhinni nemsokára leesik az első hó. Nem kell sok belőle, csak annyi ,hogy várjam a következőt. A következő Júniust.