A természetünkbe ástuk el az igazságainkat, ha pedig maguktól mégis előjönnek, nem hisszük el őket.
Hazaúton kettő járdán lépked két alak, bambán és sután. Történt egy és más, leírhatatlan és csodás. Azt mondom szép és korszakalkotó, mert továbbra is úgy érezzük, hogy ez ,ami van várható volt. Az ,hogy saját korlátokat döngetünk magunkon túl, olyan mint szemköztköpni minden mást ,ami reálisnak tűnhet. Pillanatnyi eltolódások ezek, felfestett ívek, nyomtatott zöldségek falra hányva, alkohol nélkül. Eltoljuk magunktól, a végeredmény még nem látszik, de most muszáj ,hogy éljünk. Az, hogy így legyen, hogy ezt vigyük tovább a hátunkon. Két keresztet cipelünk ilyenkor, úgy érzem egy a sors a másik a sorsunk. Mert ez az ami közösséggé formál, hogy baráti, hogy ilyen alapon megöleljük egymást. Az, hogy van kire nézni, van aki kiáll aki azt mondja tovább, akkor is ha eltűnünk a sötétben az alagút végén. Azt hiszem pontos lenne a meghatározás, ha valaki meghatározná ,mindegy hogy hogyan az jó lenne, hogy a kiutat ha őrzik is ,de mégis létezik. Ha valaki megmagyarázná a létezést, ahová már ők, a sorsunk közös cipelői nem kísérhetnek el, azt a továbbot jelző táblát, ami mellett már két kéz a kézben áll és csak pillanatokig de vár még valamire. Egy valaki lesz, aki elkísér. Sokan vagyunk még, de egy lesz aki több mint barát, aki jobb velünk mindig mint egy jó, egy tisztességes "ellenség" és ő itt marad. Aki nem tágít, aki szétszakít, aki belénkbújik és nem megváltoztat, hanem magunkért lesz velünk magunkért. Ha őt megtalálom, ha megtaláljuk a miénket az őt, azon túl már mindegy lesz az is, hogy valaki őrzi e a fényt az alagút végén.