-Elköszönni jöttem, de előtte még bemutatkozom. Én voltam Képzelet és most szeretnék pontot tenni. Súghatok valamit? Meglepődnél ha?

-Ha hagynám?

Egymásra helyezett síkok jelentek meg. Egymás mögött, előtt, között remegő körvonalú világokat mutatok éppen és a tenyeremen villódzik a kulcs mindegyikhez. Persze ismerem az időt is, tudom hogy hogy telik. Tudom azt is, hogy visszaléphetek és ha úgy tetszik akár előre is. De rájöttem valamire.

-Hagyjam?

Azt sem tudom, hogy hol kezdődött el. Egyszer lehunytam a szemem és nem ébredtem fel? Lehet ,hogy így alakult. De azt az intervallumot, amit a változás kezdett és a nyugalmi állapot zárt be még nem mertem megnézni. Nem tudnám végignézni, ahogy eltemetik a testem. De ez lényegtelen. Mindent láthatok, hallhatok, érezhetek és bár nem érinthetek meg semmit az enyém az ,amire minden ember csak vágyhat ,amiről álmodhattok.

-Mire akarsz kilyukadni?

Egy érzést keresek, egy összetett valamit. Emlékszel rá, milyen volt elköszönni?

-Azt hittem, hogy te mutatsz nekem valamit.

Lehet hogy sor kerül rá, ha időben rájövök. Ha még lesz elég idő.

-Ellentmondásos.

-Igen, de most hadd legyen mindegy. Most az egyszer.

-Van hangod is.

Milyen elköszönni valakitől?

-Nem emlékszel rá?

De, de nincs meg az érzés. Ma láttam egy párt. Én voltam és amikor magamra néztem, nem tudtam felidézni. Ezért vagyok itt. Mindjárt eltűnök, nem látsz többet ,csak írd le milyen.

-Kicsit olyan mint a viszontlátás öröme. Ugyanúgy megvan benne az a félelem, ami árnyékot vet az együttlét jóérzésére.

Nem értem. Mondd még.

-Mikor elmegy, attól félsz hogy nem jön vissza. Hogy egyedül leszel, hogy hiányozni fog, hogy nem lesz veled. Nem is fejben fogalmazódnak ezek meg, egyszerűen lesz egy szavak nélkül kimondatlan pánik.

Így értem. De mi van akkor, ha visszajön. Mitől félsz akkor?

-Attól, hogy itt marad.