A kimondott szavakon túl a hitet viszem és falakra festek velük részeket csöndes monológokból. Idézek tőletek még akkor is ha nem kértek rá. Emlékezek dühből dacból egyszerre mint egy gyermek mert a felejtést nem nekem találták ki hiába akasztják a nyakamba. Az nem az én keresztem nem az én döntésem ha mások ösvényén járva elvágyódok. Hiába az én utam ha nem magam miatt tettem meg megtette más helyettem és ettől nem bocsájtok meg nem teszem meg soha. Nem felejtek el semmit és a falak papírfecnikké rojtolódnak szerteszét. Összetépik őket vagy ha úgy tetszik letörlik és mást festenek rájuk. Föléjük rajzolják saját igazságaikat amiket elismernék de az már nem én lennék ha én volnék az aki nem a saját igazát hajszolja a világ végéig. Én győzni fogok hiszen tudom hogy hová vezetek tudom hogy mikor áll le a késztetés és azt is tudom hogy hol kell megállni. A világ vége az ahol már nem veszítünk el több embert és azok a kevesek akik közel maradtak akik megmaradtak már nem tudnak olyan hibát elkövetni amivel ártanának nekünk. Megjárták velünk az utat és az a hit amivel indítottam amivel magamat megtámasztottam akkor amikor minden összedőlt és csak az abszolút háttér maradt kiteljesedik azzá bennem ami leszek amivé lenni akarok. Így elértem a célom meg nem bocsájtottam mert nincs bocsánat és nincs megnyugvás az ellenem vétkezőkkel szemben. Átkozott legyen aki szeret haljon meg aki gyűlöl és aki feleszmél hogy elvesztette a bizalmat tűnjön el és ne lássam soha többé. A küzdelem végén szabad lettem ezt akartam és semmit de semmit el nem vesztettem soha.