Elindul. Leül. Visszanéz. Ülve marad. Fölfelé sandít. Erősen tűz a Nap, ezért csak fél szemmel. Odaérhetnénk már. Ott vagyunk már? Hallja a gondolatait eképpen. Pár perce olybá tűnt, mintha az üres házfalak között konganának azok a kimondott gondolatok. Pedig nem csak a szél fújta át magát a kibontott falak résein. Mi történhet most messze? Körbenéz ,hunyorog. Nagyon vakít a nap, tényleg tűz. Feltápászkodik. Visszanéz és kezét emeli a szeme fölé. Elréved aztán pár percre kirázza a hideg. Igen, jobb lesz ha megy. Menni kell mert muszáj. Elindul.
Keres. Nem talál. Körbenéz. Semmi ,csak falak rajtuk repedések. Sehol egy lélek. Zsebéből csokit vesz elő. Lassabbra veszi a lépteit. Kezével az ujjai között kibontja a zacskót. Letör egy darabot belőle. Közben körbe néz és kutat. Aggódik. Nem lát jobban hiába próbál. Nem néz felfelé. Tudja hogy vakít, hogy tűz és bár szemüvege szűrné nem akar megvakulni egy pillanatra sem. Gyorsabbra veszi a lépteit. Csak kimérten, csak sietve. Kevés az idő. Keres.
Felrúg egy követ. Hangosan puffan, zajt vernek a falak és szét is szórják a hangokat mindenfelé. Kibelezett szekrény ajtaját zúzza be léptében egy rúgással. Dühös mindenre. Haragszik ,mert nagy a szemét és mert akadályozzák. Elrúg még egy követ ,ami egy gazdátlan tornacipő bal párját találja el. Lassít. Lenéz. Talál. Mosolyog. Már nem is haragszik annyira. Élvezetteljes vigyort varázsol az arcára. Futni kezd ,de előtte még felrúg egy követ.
Elindul.Megáll. Nekitámaszkodik. Fáradt. Pihen. Visszanéz. Elindul. Tűz a nap. Hideg a szél. Az arcán kivert verítéket törli le ruhája széleivel. A verítékkel vegyes folyadék pirosra festi a szürke felsőt. Egyre hidegebb van. Felnéz. Menni kell. Muszáj mert elindult. Ha már egyszer elkezdte. Muszáj. Szakadt cipőjének orra elakad egy kőben. A szomorúság keresi a feladást a szavakban. Fáradt a lába. Megáll. Leguggol. Arcáról a földre cseppet ejt a gravitáció. Nem veszi észre. Fúj egyet. Feltápászkodik és elindul.
Keres. Kémlel. Szalad. FUttában kerülgeti a szemétkupacokat közben fél szemmel a távolt féllel a földet lesve. Talál. Félmosoly. Öröm. Megnyugvást érez és sietséget. Közelebbhajol. Lábnyom mellett kis piros pötty. Közel kell lennie. Félelem, fájdalom, hiányérzet és mintha a szívében szakadna meg egy izom. Rohan tovább és keres.
Felrúg egy követ és elhasal a magasban. A magaslatról alant a táj. Nyílt a terep, onnan nincs semmi, amit ne láthatna. Beteg boldogság az elégedettségtől. Két alak közeledik lassan. Mosolyog és kiold. Tárat tol. Tölt. Felhúz. Távcsövet illeszt. Kémlel. Már csak pár pillanat. MIndjárt. Céloz. Közel van, nagyon közel van a vége. Lő. Káromkodik. Keres. Nem lát. Elhasaltak a szemétben. Ez nem könnyű. Dühösebb mint előtte, elégedetlen. Felpattan. Vállára akasztja fegyverét és elindul. Lefelé mászik és míg elrúgna a meredély szélén egy követ megtántorodik és a mélybe zuhan.
Csak fekszik és piros szín a világ. Mellette fekszik ő. Hát megtalálta. Hogy miért jött? Nem tudja. Megmentette, de hátha eljön a halál újból. Mennydörög még mindig viszhangozzák a falak ,hogy eső közeleg. Viharos felhőket fúj felé a szél és csöpög valami fergeteg szürkeséget. Lassan kúszni kezd. Látja őt, de nem állhat fel. Könyékkel a papír, a fémforgács és értéktelen szemétkupacokon húzza magát előre. Lassan eléri. Hát ott van. Hozzá ér. Hiába néz, nem néz vissza. Nem mozdul, nem hiába meghalt a hangzavartól. Félelem kúszik elő a résekből. Nem szól semmit, csak bámul és eldönt kettőt. Egyet hogy feláll és széttárja karját, egyet hogy ha lehet elindul és megy tovább.
