Elkopott minden. A színek, a fények, az örömök, a bánatok. Nem maradt más, csak egy maszatos papírfecni. Egy üres lélek egy telepakolt szobában. Halk kopogás, szélzúgás, korhadó fa recsegése. Az egyedüllét hangjai. Éppen olyanok, mint egy öreg, elmagányosodott ingaóra ütései. Talán csak azért jár még mindig, mert így kevésbé érzi egyedül magát. De így is csak ketten vannak. Ő van csak, és sápatag lenyomata, a visszhang. Végtelenített monotonságra lettek ítélve. Rengeteg emlék halmozódott fel a szobában. A lakó az életét próbálta összerakni belőlük. Csak foszlányok maradtak. Tárgyak jelentés és jelentőség nélkül. Így is üresnek érzi a szobát. El akar szabadulni, menni messzire. Távol az emberektől, a tárgyaktól, a másodpercek számolgatásától. A félelmektől. Itthagyni mindent, magasra repülni, szárnyaszegetten zuhanni. Megfulladni, elégni, megöregedni. Élni, érezni. Újra színesben látni a világot. Élvezni a napfényt. Beleszédülni a csillagokba. Elajándékozni a Holdat. Táncolni, nevetni. Vajon, ha újrakezdhetné, tudna másként élni?