Az egész komplexum olyan volt mint egy álom az álomban. A falak a levegőben lógtak és miközben egyre nagyobb lett a szememben növekvő csodálkozás a csillogás elvakított bennem mindent. Nem voltam többé cinikus, képtelen voltam a rosszat feltételezn is.
Nem emlékszem rá, hogy hogyan értük el a felhőket. De gázokon lebegett és csillámló pala borította a formákat. A szerkezet fémes csillogása itt ott megcsillant a félbeszakadt naplementében néhol ijesztőnek ható villanásokkal tarkítva az amúgy is narancssárgában derengő épület kontrasztjait. Ijesztő hatása volt, de nem féltünk. Nem volt miért, hiszen megérkeztünk.
Egy lépcsőn felfelé. A falak mellett haladó lépcsősor mellett kibukkanó réseken táncoló arcokat látni a semmi fölé nyúló, tenyereket formázó tálcákon díványok,párnák mellett. Összefolynak a hangok ,ha az ember megpróbál figyelni. Ha csak suhansz és nézel előre, ha tetszik magad elé vagy az előtted lépkedő hátát ,akkor a zene talál meg téged. Az ami leginkább közel áll hozzád. Nem te választod, ő választ téged.
Miközben haladunk felfelé elválnak útjaink. Mindenki másfelé, más irányban. Nem úgy, lényegében csak különböznek tőlem abban, hogy én tudom ,hogy mi fog történni. Nemsokára vissza kell indulnunk ,ha az álarcos bál véget ér. Add vissza az arcom, azt fogják üvölteni és nevetnek mellé majd ,olyan keserűen ,hogy a halandó világ sírva fakadna tőle ,ha látná.
Közeledek, befelé haladok és egy hídon sétálva ,előre magam elé nézek és látom őt. Haragosan rohan el mellettem, aztán visszafordul. Hozzám szól. Ezért jöttem volna? Nem hiszem, lépek tovább és elérem a sokaságot. Viszhangzik közben a hangja. Hat hét eltelt és semmi, senki. Nem értem, vállat vonok és közben elérnek. Elvesztem szem elől őt.
Nem változik az idő az óra nem jár. A falra akasztott mutatók csak díszei az egésznek semmi több. Milyen rossz lenne ,ha az ember is ilyen lenne. Mosolygok. Funkció nélkül mit kezdenénk magunkkal? Ha nem lennénk semmire sem jók? Vagy nem így van? Magunknak, másoknak bizonyítunk jobb esetben mindkettőnek. Mit? Hogy nem vagyunk kevesebbek vagy hogy többek vagyunk a többinél?
Negatív lesz később mindenki. Bántják egymást. Dühösek a semmiért, mert lassan véget ér. A hangulat nem ugyanaz már, nem reprodukálható nagyobb hajtással, átéléssel sem ugyanaz az érzet ,ami az első percben szerelem volt első látásra. Bántják egymást pedig nem tehetnek róla, hogy elmúlik amit egyszer adtak.
Aztán eltűnt a horizonton túl. Arra gondoltam, hogy ha innen indultunk volna akkor nem lenne return jegyem ,mert nem lennének emlékeim. De így akármerre elindulhatok. Olyan, mint az egész vízió ,ami mit adott? Egy oda-vissza útra szóló jegyet a saját világom felé. Még jó, hogy az emlékeket újra fel lehet dolgozni...
