Ránkszáll a félhomály, becsukom a szemed. Elvárná az ember ,hogy ne legyek magamért egy pillanatra csak ennyire emberi, de nem megy. Elalszom aztán és máshol járok. Kimerülten zuhanok és kitárt kezeim már nem markolják az ágyra húzott rongyokat. Ez már emberi, ez már biztos hogy teljesen az, hogy félek. Hihetetlen gyorsasággal kezdenek pörögni a szavak és a körúton látom gyorsítva elvillámlani a napok autóit. Szinte csak színes kavalkád ,ahogy a fényszórok, neonok beleolvadnak a közvilágítás vájta fekete medrekbe az épületek falain. Ölelne az utca, kivet magából mert nem otthon már többé és szakítja a szél a szemeket a hajam, a ruháim közül. Lassan leold rólam mindent, csontjaimban érzem hogy mi következik és tudom ,hogy mi történik közben odafent. Ott épp aggódik értem valaki, attól félnek hogy megfáz. Takarót húznak a mellkasomra és hozzámbújik egy test. Felizzik a levegő és lassulni látszik a minden. A dobogás, ami keltette feszültségtől elestem ,az őrzéstől most alig hallatszik. Megnyugtatott valami és összezavart. Mosolygok, mert élvezem hogy ha becsukom akkor kiszakad a kezemből az a korlát,amibe ha csúszás közbe kapaszkodnék felhorzsolná a kezem. Elengedtem és megvan a pont, ami ideköt. Horgonyom a világodban ,a kampód az elmém határán összetart egy nemlétező álmot. Lassan kinyitom és felébredek belőled. Te már alszol és én ébren vigyázok, nem felejtem el ,hogy van egy és van a világon tizenhárom.
