II.
Már hetek óta szólt a nóta, a dínom dánom ,mire az erdő egészen megszerette a három vagány lovagot. Állatok követték nyomaikat éjszaka, vándor ördögök ropták velük együtt, ha hajnalban még bírták a folyékony átkot, ám reggelre mind eltűntek. Nappal félrehúzódtak a fák és mosolyogtak a kidőlt csönkök is, ki hitte volna hogy megszelidűl ez a mord világ itt. Nagy kalandok jöttek, reccsent a deszka palánk, mikor dinnyét lopva csentek el a vasorrú háza tájáról. Óriások barlangjában, bárányok alatt osonva kincset vittek magukkal, hogy majd egyszer ha úgy hozza, legyen mit mutogatni a királyi udvarban.
De lassan elmúltak a szép idők, az erdő kihalt lett lassan. Tél jött és elbújtak a bokrok alá a küklopszok, míg a vándor madarak nyugatra repültek ,mondván ott több kölest szórnak az égi népnek. Nem volt mit enni, s hogy ne kopjon fel az álluk, azt írja, mindent megettek amit láttak.
Vándor ebet, ki a szomszéd falut kereste a rengetegben, hát lerágták a fülét és megsütötték úgy, hogy mindhárman jóllaktak tőle. Prémes zsiráfból faragtak maguknak jó meleg kesztyűket és medvétől iramodottan egyszer ellőttek egy repülő gímet. De nem volt ám szárnya, az volt benne a keserű.
-Pedig dé finom annak a tolla-Sipolta Lyukastüdő.
Aztán, hogy már semmit sem találtak és a medve áll is elfogyott, a hercegúr meglátott egy vörös foltot és utána eredett. Ők csak nézték ,ahogy a királyfia beletűnik a rengetegbe, úgy megilletődtek tőle, hogy csak később kaptak észbe. Nem volt nagy csata, sőt nagy hajszának se tűnt. Pár rönksarokkal odébb egy elfekvő ágon ült a királyfi mellette egy sánta róka és egymással váltottak furcsa szavakat. Mire odaértek ők, a róka szélsebesen elosont, s mikor a királyfit kérdezték az csak a vállát vonogatta.
El is felejtettek már minden történést, tavasz jött a télre és egy hírnök csapott kürtjébe, mikor is hoznia kellett a hírt. A király meghalt és a trón másik fele gazdátlanul eseng egyedül a király termébe.Fogták erre magukat nem voltak restek elindultak haza és a futárt használva öszvérnek, annak hátán vitték haza a felhalmozott kincset.
Hatalmas nóta járt a hazaérőnek, de a birodalom másik szeme rítt a meghalt hangért, mit kristályba zárni nem lehetett, oly tisztának ítélték a bölcsek. Ez szakállas vénséges urak megálltak a királyfi előtt és letették lába elé palástjukat. Elmondták neki, hogy mit vár tőle a haza. Keressen anyjához méltó, szép feleséget, olyat akit szeret az udvar és szeret a szíve. Olyat aki bölcs és szép és messze földről híres, olyat akit a király ha élne, ölébe ültetné és onnan dícsérné fia nemes ízlését.
Meghajlott a királyfi és mosolyától csillogtak a falak. Zöldhályog és Lyukastüdő csak vigyorral bírták és karba fonták karjaikat mellkasuk előtt, várták az elkövetkezőt. Jöttek is sorban, a legszebb hölgyek, a legnemesbek a világon. Az óperenciás legokosabb nemes hölgyei, oly szépek hogy csak na, de a királyfi hajthatatlan volt, várt valami csodát.
Jött egyszer az udvarba, minden sorok végén újra a sánta róka és bebocsátást kért. Vérzett neki a lába és messzi vadonból űzték, hát beengedték és a király elé idézték.
-Hát itt vagyok.-szólott a róka és mind aki megtartotta azt amit csak ő érte, le is ült a trónterem kövére.
-Azt mondtad előbb jössz, hát voltál?
-Csapdába estem, elvesztem, de itt vagyok rólad soha meg nem feledkeztem.
Csönd volt az udvarban, egy szó se rebbent. A két barát állt csak sápadtan a trón mellett. Hát mi történik itt, mi ez a csoda? A király szerelme nem lenne más mint egy sánta róka?
