Egy élére esett szív király gombokat csúsztatott egy pásztor zsebébe. Felrémlett előtte a múltja, arra várt hogy egy dáma a szívét pikkre cserélje. 'Ki hitte volna, hogy ez lesz belőle?', suttogta fülébe a pásztor s fogva sípját jászolt ácsolt bosszús mélaságból ,hogy egy fekete szívet fektessen belé. Összedőlt közben a lapokból a királyság és elveszett az út a rengetegben ,hol a hősök útjukat járták dicső legendáikban. Mert lassan eltűntek a végzetek, a varázslat megszűnt a falak között és a tinta kifogyott a meséből.
Mi éppen a gólya lábát rágtuk másodszor félelmünkben, mikor a betűk hada meghátrált a történetből eképpen és befejezést sugallt. Eldöntöttük hát, hogy utána járunk, hogy mi is zajlott le abban a királyságban. Útra keltünk hátra hagyva, csapot a pappal, nem vittünk magunkkal egyebet csak hamutól reszkető izzó vízipipát, pogácsát és a pipőkét hogy azért főzzön, mosson ránk.
Hetedhét országon futott keresztül az utunk és mi nem hagytuk magára őkelmét ,csak mentünk mendegéltünk hátán nem hagyva egy pillanatra sem szem elől Zöldhályog álmát, hogy beteljesítsük azt amit nem értettünk. Pontot akartunk mi a történetre, befejezést folytatást és így ,ha sárkány jön felénk hát megküzdünk vele. Ha róka tör ránk vad rengetegből prémével tarkítva törünk majd nagyobb ellenre és nem félünk mi senkitől egészen addig, míg a herceget és a két dalit egyben, együtt nem látjuk. Ez volt a célunk és ezt vártuk akkor is ,mikor ketté vált az út és nem tudtuk már merre a tovább. Eljött ott az este és vártuk a csodát. Ettük a gólyát és míg a tűz falta a csontját, tollát összefújta a szél varázsa és hagyta táncrakélni míg körülötte egyszerre csak apró zsarátnok hírnökök sereglettek tündérországból tündérkisasszonyokat táncbasegíteni.
Nem hittünk volna a szemünknek ,ha más mondja hogy nyitva van. Nem hittük volna el, ha más nyelve mondja, nem vette volna be a fülünk az egészen biztos, így csak tátottuk az állunkat és vártuk a csodánkat ,hadd érje utol magát saját szépségében. Apró teremtmények táncoltak a szélben és vörös, méz illatú levél éleken mozogva szálltak az égnek hol felfelé hol közel hozzánk, de nem érintve minket. Gyönyörűek szépek voltak, hihetetlenek és mire éppen felocsúdtunk volna hirtelen eltűntek. Nem maradt nyomukban semmi, csak egy furcsa levélhalom az út jobb oldalán, ami nyílhegyet formázva meghagyta tudatunkban az érzést, jó úton járunk ,hogy többé fel se ébredhessünk.
Másnap reggel tovább indultunk arra, amerre meghagyták a levelek, a tündér népek néma szavai. Nyugodt álmú éjszaka után, csendes pagonyokban, nyugodt erdők rejtekén haladt az utunk, egyre szebb volt, egyre inkább olyan, mint ahol az ember úgy jár, ahogy a madár sem. Mentünk, mendegéltünk csak tovább fáradhatatlan és egyszeriben egy tó partján találtunk magunkra, ahol ismeretlen szépségek fürödtek és nem várt szavakkal fogadtak bennünket. Azt kérdezték, hogy mettől, meddig megyünk és hogy út közben ,meg e fürdünk velük egyszer, ha már így erre járunk? Nem bíztunk bennük, bár nem bántuk volna, ha egyszer víz alatt ér minket a móka még mielőtt leszállt volna az este, de mikor nemet intettünk és útbaigazítás helyett elfeketedett testű szörnyalakok rohantak felénk, úgy találtuk jobb ha elfutunk és az új úton minnél előbb újabbat találunk.
Sokáig rohantunk, menekültünk előlük. Pedig a hangjuk tovább is kísért, mint a jelenlétük. Gonosz vízi démonok voltak, vízbe folytottak volna és vissza, soha nem engedtek volna az evilági vízió légszívó humánjai közé.E nagy rohanásban azon gondolkoztunk, miért nem maradtunk ott, mit vehettünk észre, amitől inunkba szállt az ihlet és elrontottuk azt,ami eleve rossz volt. Mi is történhetett? Valaki óv, valaki helyettünk cselekszik és úgy akarja, hogy elérjünk oda, ahol a történet végre a végéhez közeledve megtalálja nyugvópontját. Valaki segít ,hogy segíthessünk. Zöldhályog te látod, hogy mit teszünk?
