A friss levegő ,olyan mint a füst. Egyből megérzed ha kinyitod az ablakot. Furcsa most ülni a félhomályban és várni a fáradtságot jelző belső gongot. Furcsa, mert régen nem ez volt. Máshogy tekintettem az alvásra magára ,s most hogy itt ülök kint a magasban ,olyannak tűnnek az eltelt idők, mintha meg sem történtek volna. Bizonygatom magamnak, néha muszáj, hogy biztos legyek benne a megjárt úton tényleg én jártam. Én voltam az is, nem változtunk akkorát hogy érezhető legyen a különbség ,de mégis mások lettünk annyira hogy össze tudjon zavarni minket pár régi gép vagy emlék. Már rólunk beszélek, magamról és azokról akik megdöbbentek ,hogy rövid életúton eltöltött eddigi pályafutásuk alatt minden vízválasztó pillanat felért egy újjászületéssel. Én azon lepődtem meg, hogy nem is különbözünk annyira ,hogy teljesen más szemszögekből láthassuk a dolgokat. Ez is, az emlékeinket annyi féle képpen meg lehet közelíteni, újra át lehet élni ,de mégis ugyanúgy idézzük fel és azt hiszem ugyanazzal a szentimentalizmussal érezzük át az egészét. Természetesen értem ezt azokra, akiket volt szerencsém eddig megismerni. Barátok, ismerősök, haverok és mások.
Elég magasan vagyok hozzá most, hogy tudjam veszélyes lenne elengedni a kapaszkodót. Illene már kinyitnom a szemem, ezt is tudom és azt is érzem, hogy a színeket amikkel befestettem a falaimat érdemes lenne még tovább keverni. Nem tudom, hogy mit akartam kihozni ebből, nem tudom azt sem ,hogy hogy kellene lezárni. Azt hiszem ilyen egy tipikusan semmitmondó ,szinte történés-mentes blogbejegyzés.
Nézném még ahogy lemegy a nap, de mire arra kapom a fejem már itthagyott. Szép éjszakák, boldog nappalok, szerelmes esték, didergős hajnalok hasadnak szét előttem és ez a lassan mozgó csillagos vászon már csak egy határtalan képernyőkímélő valami ostoba és túldramatizált rendszerhez. Lehet ,hogy ideje lenne kihúzni a gépet a falból... Majd még gondolkozom rajta, de most annyi elég ,hogy becsukom az ablakot és hagyom ,hogy a széllel magamrazárjam a csöndet.
