csöndablak

Démétérrel beszélgettem egyszer, azt hiszem még emlékszik. Fiával is lespannoltam, Plutosz azt hiszem így nevezik,de e népes családfán belül a legnemesebb számomra mégiscsak a lánya tavasz ő nagysága volt, mert mikor homlokon csókolt a halál szelét éreztem a hátamon futni. Valahogy így van ez, ha kelletlen az ember egy ismerős, de idegen házban ,ha a lány férjezett és a férj reggeltől estig a halálsoron műszakozik. Bátor voltam azt hiszem, hogy erre vetemedtem, csókod loptam, elrejtőztem idelent aztán egész hazaúton rólad álmodoztam, titkon tudván, hogy ami tilos az jó ha csöndben fontos. Sárga társzekéren ülve, a hajnal meghasadt előttem és rajta keresztül hültem  a jeges reggeli déren fújt füstömet szívva. Mire lepöccintettem az apró csikket, már a salakot vertem ki hétholdas bakancsom orra hegyéből, mert míg én jártam ő a hegyen is a völgyekkel társalgott alattam. Szép kék csuka, szép arculata volt neki,jó benyomása másra ,ha egy diadalittas hangzásban előre rúgva elmerültünk egy hátban. De aztán azt hiszem, felébredhettem, mert a társszekér megállt. Kinyíllottak ajtói és leugrottam róla, utánam kiáltottak még, hogy nem ingyen volt a móka,de én elfutottam. Máshoz mentem éppen épp hogy felébredtem már ágyba is bújtam és alighogy becsuktam, a sosemvolt átölelt a kék leimakidoknál.