csöndablak

Megbabonázva álltam a... jelenség? talán... szóval a jelenség fölött. Most értettem meg, hogy nem értem az egészet. Hatalmas fekete örvénylő folyam a lábaim alatt. Ki vágyik vajon most jobban a pusztulásra? Én, aki csak eljátszom a gondolattal, hogy ugrok és kérdezés nélkül kivégez, vagy ő, aki bemerészkedik ennek a föld pestisének a környezetébe, de mégis természetéből fogva oly erős, hogy képtelenek vagyunk elpusztítani. Kicsinek éreztem magam. Nem csak mint ember, mint társadalom, mint faj is. Ugyanakkor mégsem az a megszokott elveszettség fogott el. Még nem is a greenpeace-es hozzáállás, hogy a természet mindenek felett.
Egy új gondolat fogalmazódott meg bennem. Az, hogy a világon minden arra törekedik, hogy bántsák. Fájdalomból élünk. Ez a bolygó egymaga a domináns élőlény. Mi csupán paraziták vagyunk rajta, amiket direkt tenyésztett ki, hogy - engedjétek meg, hogy egy nagy író tollából idézzek - "hagyja, sőt akarja, valami basztassa, abból látszik, hogy él".
Szóvál ott álltam a folyó fölött és rájöttem, hogy igazából ő akar igazán öngyilkos lenni nem mi. Csak mi vagyunk olyan gecik, hogy lassan mérgezzük ő meg egy perc alatt magába folyt és eltűntet mindenki elől.
Vicces egyébként, milyen szimbolkius... Tisztára mossuk benn ruháinkat, beleengedjük bélsarunkat és ha úgy érezzük nem megy tovább, őt használjuk fel, hogy eltüntessen erről a világról. Életünkel gyilkoljuk, halálunkkal tápláljuk.
Nem akartam ennyire messzire menni azthiszem. Főleg azért mert még mindig nem tudom, mit is éreztem ott és akkor. Talán csodálatot. Vagy rémülettel telt gyermeki ámulatot. De lehet, hogy csak régen néztem már ki a fejemből, mi is van körülöttem. Viszont akkor biztos voltam benne, hogy ott, abban a pillanatban valamit éreztem. Sőt tudtam is talán. Talán még mindig tudom mi az. Talán még az érzések is megvannak. De ahogy bele nem léphetek kétszer, látni sem fogom többet azt a folyót.
Hallgassátok...