Nem sivár és nem érint meg, fáj hogy fúj ha fehéren izzanak az ég dombjai ,de messze vannak tőlem. Hihetetlen távolság, képzelt út mindennek a határán ,gőzölgő medencék partjain. Lassan lépek előre, nem sietek hiszen rohan helyettem a világ és közben mellőlem tetovált alakok tűnnek a semmibe, ha nyomot hagytak rajtam ,ha nem. Fehér bőrömön fekete foltokat, aranyló ébenfekete tincseket kis dobozba zárva hagytak és most hagyok én a homokban, hadd hűtse a víz, hadd feledje őt a tenger. A véges végtelenben persze céltalan a bolyongás, ha látnám merre tartok másmerre mennék vagy nem tudnám soha ,hogy jó irányba tartok ezért ez szükségszerű vakság. Körbetekintek, megláncolt a mozdulatlanság maga ,hogy hasonulhassak vele? Hogy ő legyek én és én legyek a bilincs amivel a tudatomhoz kötöm a lánc másik végén önmagam? Keresztül húzott számítás ,hogy egy vékony kék madzag a szívemen keresztül húzva az elmémig ér és ott tűnik el ,ameddig emlékszem ,még összetört cserepek közül szaladt elő az az áldott csomó. Most eltűnne tőlem az a nyugalom, megáldott hit, mekkora hatalom van a kezében annak, aki eldöntheti hogy mit tesz! Hihetetlen adomány a szabad akarat és mégis megfeledkeztünk róla, hogy milyen nélküle.
Kívülről nézem már, az út mellett fák vedlenek ,ezerszín köpenyüket a földre dobják és fehér foltos némaságért a nyarunkat jégkockákra cserélik. Elkergetik a múltat a jövőbe vetítik és vágatlan film kezdődik hirtelen egy olyan autós-moziban ,ahol a tavasszal jön el a "happy end".
