Mitől fél az, aki senkitől sem fél? Félhet e a félelemtől az, aki nem rettegett életében soha egy pillanatig sem?
Elmélyülő sötétség lett úrrá a fényeken. A beszűrődő narancs és vörös póznák először elnyúltak az ablak mellett a falon a plafonig nyúlva felfelé, aztán lassan elhalványultak. Tökéletes semmiben, könnyebb feküdni a sötétben ,ha távol vannak a fények. A falon közben néma árnyak karmai másznak egyre közelebb a födém felé magasodva, küldte őket az éjszaka felém. Az ágy szélére ült buja őszinteség, véres szemű harcos ördög volt a rettegésé. Annyira szörnyű volt, hogy félt önmagától. Éreztem rajta, mosolyomtól tovatűnt, de mélyebbre húzott az ,ami felém intett magával vitt. Tovatűnt a távoli világ és eltűnt rólam a takaróm, amibe csavartam magam hátha megóv a reszketéstől. Nem fáztam, az álmok nem hidegek és elmúlnak ,amint kinyitom a szemem ,de a sötétség megmaradt. Hát megvakultam volna? Újra ott volt a névtelen, elkergettem jókedvemmel ,de idelent keresztet tetováltam rá, mert tudtam enyém nem lóg már a nyakamban és a karok elértek hirtelen. Vízióban ölelt a halál, vagy amitől minden félünk, ki az aki nem küzd ha fullad, megnyugodtam aztán küszködtem újra felfelé. Hiába szorított, rúgkapált helyettem, nem szerettem belé. Ez álom tőlem messze járt már, karonfogott akkor ,ha a nem várt magány rám talált és elvezetett ő hozzá vissza nem kívánt vendégként. Kell nekem e fájó érzet, hogy felébredek állandóan azt hiszem hogy alszom ,hogy pihenek de nem felejthetem el ,hogy fáradt vagyok?! Aludnék ,de nem merek, arra vágyok értse meg az, aki nem akarja égig ér a bánat, ha tudatosul az emberben ,hogy nem lehet önmaga és az álca lehullik maga előtt ,ahányszor csak felölti és tükörbe néz a maszkon át, könnyek mossák az élő-halott hófehéren reszkető arcát és mégsem mondja, hogy most aztán nincs tovább!
Kalitkában szárnyak nélkül is repülni vágy a madár. Ha kiengedik ,bár el nem száll ,az etetőhöz rendre visszajár.
