csöndablak

A kövek könnyeinek színén megmaradnak az esők cseppei. Neki adtam, hát legyen az övé de olyan mélyen mit ér vele, ha beszívta a föld és homokba ásta magával? Csak nedvesség, lényegtelen igazából, fölösleges bánkódni utána. Ha egyszer elesik, megesik hogy elveszik és nem emlékezik rá senki, sőt sokszor az sem aki eldobta magától. De néha van, hogy beírja magát és sok ezer elhullik, hiába azt hiszem ,mert egy emlékért meghalni, szenvedni mondd meg nekem miért jó. Miért jó és kinek tesz jót, sebeket tépni újra fel és megint ,csak úgy a mihez tartás végett? Aztán visszakanyarodtam, féltékeny nézet szerint azt hiszem úgy tettem jól, ahogy szoktam, mert bár nem változom fejlődtem annyit, hogy ami bennem van palástoltam. Elfordultam aztán behunytam a szemem és megint itt vagyok. Falak között két betűt kiabál a szám és az első után a másodikat elnyújtva üvöltöm hátha a hidegburkolás eljuttatja a név viselőjéhez, hogy hiányoljuk. Aztán persze, nyúlnak újra érte és már bele is innék, de nagyon bor íze van. Persze, itthon is ott járok a hidegben utánatok egy pillanatig sem feledkezve meg arról, hogy mindjárt kész a szendvics és rohannom kell az elsőre. Mindezt persze egyszerre, hadd ne legyek nyugodt, hadd képzeljem be magamnak, hogy pont minden tökéletes, ha hidegben, fáradtan, félig lehunyott szemmel most egyedül, de amúgy minden a helyén van. Egy szálka piszkál még, lassan elalszom közben, reggelre felsérti újból ,de egyszer... majd egyszer.