A teremtés most fel és alá sétál egy parton. Ő egy gyöngy, egy gyönyörű szép. Fújja közben a haját, tépi a szél a ruhát rajta és leskelődik a telt arcú fentről, mert ő is őt akarja. Látni akarja az őt, amint belesétál a folyóba, csak úgy persze nem tetszene ,ha a ruha eltakarja. Mintha szemfedő lenne az arcán és soha le nem vehetné, hiába ha rá néz csak látja őt, csodálhatja, hogy milyen szép! Meg nem érintheti és most fel-alá sétál a partján, a folyó duzzadni látszik, karok nyúlnak felé, nedves és átlátszó karmok.

Felriad és felcsapódik a szemeknek ajtaja, vérben úszik a veríték, a tüdőt izzó, fémes íz kavarja fel és rontja el a száj ízét. Elzavarták az álmot, de mi lett veled te csoda, hová tűntél?

Forgolódik, mint aki részeg vagy aki a másnap elől menekülne ,próbálna elfutni a fájdalom elől úgy keres egy pontot, ami hideg és mozdulatlan. De nincs ilyen pont ,ami tartós lenne nála. Ami egyszer felmelegszik, az nem hideg már, nem rideg. Nem kell, ami nem hűt, ha láz fortyog ott bent, jég kell. Nem jön vissza az álom, a fej fáj, a gyomor gyötör, az arc lángol a fülben sikít a vér és a test keresztbe fekszik már, kifordulva mint egy pulton hagyott húsdarab.

Meglátja megint,most megérinti. Tovább sétál, nem marad, nem kell hogy itt legyen és nem elég ,ha így indult ebből ez az út kell ,hogy utat véssen a mélybe, meredélyből lefelé érdemes menni, nem az ég a cél. Mert halkan egyre lejt a táj, ha a hegyről kezdődik az út, hullámzás most, elérhetetlen ,végtelen, esetlen és bevégezhető. Hamari az ember, mindent most akar, sohasem elég a majd.

Utána szalad, átöleli. Az nem mozdul már, csak mered előre és vár. Két személy közül, melyik a valós? Álmodhat e álom álmodóról, aki valóban létezik? Ki lesz most az ébredő, kit hagynak egyedül, ha eljön a reggel és a Napnak fénye derül a bún? Az egyedülén.

A megszokás, olyan mint egyedül.Kegyetlenül sípol, fáj és soha ki nem hül.Örök heg az ember homlokán...