Dobozszív

Volt egyszer egy doboz. Nagyon sokáig a doboz csak doboz volt, durván hajtogatott kartonlapokból szerkesztett légfogó. Aztán egyszer arra jártam és leültem mellé. Ráköszöntem, azt mondtam 'szia doboz' (vagy valami ilyesmi) és ő erre nem felelt nekem. Én felettébb meglepődtem, ezért fogtam egy tollat és összefirkáltam. Tekintve, hogy nem tudtam hogy most ő mit is keres itt, arra gondoltam hogy most biztos morcos. Magamból indultam ki ,hiszen ki örülne ha az arcán a krikszek és a krakszok lefelé konyulnának? Én biztos nem örülnék neki ha szomorú volnék és nem tudnám levakarni magamról a tinta-sminket. Aztán ültünk egymás mellett én és a doboz. Elkezdtem neki mesélni az élet dolgairól meg effélékről. Arra is mindig külön fordítottam gondot, hogy úgy meséljek ahogy én láttam ahogy velem megtörtént vagy meg sikerült tapasztalni. Addig, addig járt a szám ,amíg egyszer fogta magát és rá nem ugrott a hátamra. Azt mondtam neki, (mert emlékszem rá) ,hogy "nó para, nincs itt semmi cink" Erre ő nem szólt semmit, igazából azt se igen magyarázta meg nekem, hogy hogy vetődött rám. Valószínűleg az én hibám, "de hát ilyen ez a popszakma" ,mondtam akkor is és vigyorogtam mert most aztán az egész világ láthassa ,hogy van egy dobozom. Aztán persze, teltek az évek és jöttek a telekre a havak, a tavaszra a halak, a nyárra a meleg az őszre meg minden más, ami az "ilyenek"-be belefér. A közös élmények ezentú (persze) a dobozba kerültek. Láttunk elefántot, nyulat, orgonát ,meg detonátort (meg minden effélét) és minden a doboz gyomrába került, azaz az én hátamra.Hangsúlyoznám, a doboz itt már suttogott nekem, apró furcsa szavakkal próbálta megértetni, hogy mi kell és mi nem. Én pedig, hallgattam rá(mer mér ne?! az ember hallgat a dobozára,vagy nem?) Egy idő után azt vettem észre, hogy a doboz megdagadt és bár lekívánkozni a hátamról nem akart, felettébb súlyos lett és szúrta már a vesém rendesen. De hát az ember, nem dobálózik dobozokkal. Így egy árokparton leültem mellé és megmondtam neki a frankót, (valahogy így) "ehh, doboz súlyos vagy te nekem". Ő erre rámripakodott csöndesen, hogy nem úgy van az! Az ember nem hagyja el a dobozát sohasem, hát mi lenne ha megtehetné, hogy kiszakítaná azt a sok  mindent magából? Hát ő azt túlélné? Hiszen ha én a belem tépném se élném túl. S beláttam akkor, hogy igaza van (de azért elszenderültem) és álmomban arról álmodtam, hogy az üres dobozzal az elefántot a detonátorral, újra átélem. Mielőtt még nem kerül bele hisz könnyű és olyan jó volt előtte, (ezt súgta a fülembe a telefirkált doboz) aki bár súlyos volt, de míg aludtam a szívemet a mellkasomból kivette és azóta ő dobog bennem helyette.