A nyár szeme nézett be a gimnazista évek elején a fák alá. Meleg volt és emlékét őrzi egy dal egy megsárgult,megszürkült ,bearanyozott napsugár. Ha felcsendül még néha én emlékszem rád. Közben, olyan mintha egy fényfoltot nyitnék az agyamban és ládamód kiborítanám. Aztán bánkódok picit, mert már alig van valami a doboz alján. Azt hittem magam is, hogy elfelejtek mindent ha igazán akarom, de ez nem így működik. A nyomós érveket nem lehet félretenni ,így ez a nyár amire úgy emlékszem hogy létezett, önmaga szétfoszlott valójában is örök álom marad.
Zakatol egy pillanat, velem. Rémlik még egy elveszített karkötő, egy előkerült szíj. Nagyon sütött és izzasztott a nyár. A Westend tetején az a pad visszavár, gondolom még de elbújtak már azok a pontok. Az arcok szétszéledtek, a padok kiürültek és újra teltek más ismeretlenekkel. Azt mondták, hogy visszamegyünk még. Hogy lát még az iskola. Hiányzik is,azt is mondták mi meg dacból talán ,azt hogy nem, nem soha. De nem így lett, jut eszembe számtalanszor már ,ha ott vagyok. Része lett, egy életé az enyém a miénk egy nyár elejébe ,aztán végét lezáró végtelen négy évé.
Aztán zötykölődünk, lassan Kelenföldhöz érek. Befagytak a váltók, azt mondják a Keleti megtelt. Kicsit kiábrándít a hó, így meggyűlöltem volna valamit ami a gyermeki elmének ilyen jó? Igen, azt hiszem megutáltam gázolni ebben a fehér szemétben, amitől szétázik a cipőm, a nadrágom ,mindenem. Befagytak a váltók. Ismétlem magamban és összeszedem a cuccom. Nem ez volt akkor .más időben bár ,de ugyanebben a vagonban ,talán.
Körbenézek és a tolongásban hirtelen eltűnök. Nem néz rám senki és nem én, mostmár látom, hogy ők tűntek el. Némán, csöndben ,egyedül sétálok az aluljáróból felfelé. Hullik ez a mocsok és térdig gázolok benne. Nem járnak már buszok, néptelenek az utcák. A boltok zárva és a kirakatok mindenütt bedeszkázott vagy törött arccal néznek vissza rám. Ez az a szürke semmiség, amit elvettél tőlem 'óh nyájas nyár.
Hazaúton a pályán ő nyájassága szökell a csillagok között, mintha égetné a lábát a minusz tizennyolc fok közöttünk. Csöndben ülünk, Brüno közeleg de ez jó nekünk. Lassan elválnak útjaink, ők hazamennek ,mi hazamegyünk és majd egyszer újra látjuk egymást ,ha úgy hozza az ég. Továbblépve én még mindig őt keresem a csillagok között. Más formát öltöttek belém, a lelkembe ezek az összekötögetett csillogó szemek, mint rég mert én azt látom bennem, hogy mind elolvadt és az idő jó és nem kell soha gondolni arra, hogy mi volt és mi lehet holnap.
Üdv neked, jó hogy újra látlak. Múzsám, csókom ,elvágyam.
