Leszálltak a földre a fények, patak vitte ,víz vitte el velük lelkem borongós szeptemberben. Azt hittem én hogy kívánság elég ,hogy a szavak utat törnek forgószél vitte könyvek lapjain mások könnyeivel elmossa majda szél tüze megtisztítja. Nem elég hinni ,a tudat varázsa várat magára míg be nem érett az idő ,amit velem tesznek ugyanazt teszem mással.
Azt hiszem senki sem jobb vagy rosszabb, ha mégis hát hajrá bizonyítsd be hogy különb vagy ,hogy többre hivatott én figyelek, de el nem hiszlek addig amíg be nem ért életed. Hogy mondhatnál olyat ami messze van még, ábrándozni csupán a vak remény kimondott szavaival lehet ,elutazol aztán és én egy emlék leszek.
De aztán mivégre ez az egész?! Mitől lesz több aki utál? Nekem nem árt, az érzést elhagytam rég belém rúg aki akar, aki tud de nem hagyom ha tudom hogy ez a cél az indok helyett az egyetlen megfogalmazható, igaz érzés. Találjuk ki, döntsük el, hajtsuk végre, higgyük hogy jól tettük, ez a keresztünk és míg elhisszük jól tettük amit tettünk, hisz mondhat akárki akármit nekünk az hazugság, csak ártó akarat semmi más.
Elhagytam egy sarkon, elcseréltem egy csókért és a gerincemre tetováltam. Nem lett puhább, nem hiányzik megvan és azt hiszem hogy erre az egyre jó volt ez a henna. Összefogott egy sebet, kinyomta a gennyet belőle aztán mikor erejét vesztette időben eldobott. Most gyűlöl, ez van, ennyik vagyunk.
Nem rezeg, ha nem járja át a szél. Nem tudni ,hisz ha a lépéseket hátáról el is hagyta a föld, valaki biztos hogy látta hogy arra jártak. Valaki mindig figyel, hisz így van ez. Ezer arcú a világunk ezer szemmel és nyelvvel. Ez a sokoldalúság edz és veszejt el minket ,ha kell de egyszer megállnak a felhők.Egyszer majd becsukják a szemüket az arcuk mögé húzzák nyelvüket és elkezdenek magukkal foglalkozni az emberek. Nem, nem a világ változik majd meg, hanem mi.
