Távozz napfény, ne kísérts engem!
Ha már a Hold sápadt pofájában
úgyis kacagva nézed szenvedéseim
homályos tükröképét, legalább azzal
elégedj meg.
Hiszen tied ígyis a leghosszabb
napom, miért kéne neked a legrövidebb (még)?
Távozz napfény, hagyj el engem...
Inkább bolyongok örök félhomályban,
mint hogy vakító képed tegyen
végleg világtalanná.
Bántó fényed árnyéka az mégis, mi láttatja
perzselt világod éjjel füstölögni.
Ki volt gyújtós, ki csak hamu, biztosra nem tudhatom.
Távozz napfény, hagyj nyugodni engem.
Megbékéltem kacajod csillag visszhangjával,
megbékéltem fényed forró tükörjátékával...
Hideg már. Csak robajból eredő csilingelő
kérlelés. kec-mec
Hamu most takaróm. Hadd alszom. S ha
türelmed újbol elenyész, féktelen tüzed után
én leszek majd, kiben egy éjszakára valaki újra menedéket
talál.