Üres fáradtság ül egy szoba szélén. Vállrándítás most az, ahogy lábat lóbálva rúgja oldalba a szelet és a nap is nyugszik már. Madarak szállnak el a kikelet után lassan beletűnve a fénybe, gyönyörűen. Napalm vörös égi minták úsznak aztán utánuk és a szoba üres lesz lassan. A plafonon a mélykékkel sárgát kevernek láthatatlan kezek és zöld lesz az ég. Foszló, zavaros tükrű mennyei égbolt angyalok nélkül.
Kitárja nyitott tenyerét és utak nyílnak a szív felé és el tőle. A vér változtatlanul dobog, remeg a bőr alatt. Ide-oda szökell az energia, vörös áramú dallamos reszketésként. Merre visz az utad, talán azt kérdezi ,talán arra mutat. Csak egyet mozdulhat és megszűnt a világ.
Mosolytalan arcon két szép szempár szelet remél a csendben. Nyugtalan határok között kibúvót, megoldást lát a haragban, egy tettben. Jól teszed, hallja bent, hát tedd meg ha ez kell. Ezt is hallja legbelül. Valaki súgja, nézd néz az ő téged. Milyen messze is van a határ?
Kékben úszó táj felett most tollasok verdesnek. Elegánsan bánnak a léggel, felhőknek ejtenek díszes mozdulat bókokat, akrobaták ők, szépen szálló élő szellemek. Alant a kékben fekszik egy test, vörösről álmodik. Gyönyörű luccok és más fenyők pagonyba zárt sokasága piros színpombába öltözött táj, ahol a moha aranyosan villódzik és a titok az, hogy itt senki sem jár soha.
Aztán kinyílik a test és a kéz felbontja a bőrt a csonton. Mélyben dobok dobognak ,legbelül dús virágú réteken más világok emberei szaladnak boldogságról énekelve szépséges éneket, nyugtalan ég alatt nem törődve a holnappal ,hogy a jövő mit súghat, milyen végzetet.
A gyertyát aztán eloltják, a ponyvát összecsavarják. A bábok a helyükön és a szekér alján alszik már a mester a várossal, a vak néppel közös álmot lát ott ahol a síkok összeérnek.
