Érzem, ahogy feszül a hátamra tapadt vértől a bőröm és azt is, ahogy a tavaszi szél meglobogtatja hátamon kabátom szövetét. Megszakadt darabkákat látok hullámzani ,ha tükörbe nézek. Egy lépcsőfordulóban állok meg és a tükörképem néz vissza rám. Meggyötört szakállas arc, beesett szemekkel bámul egy csodát, aki én vagyok. Azt mondják, átlagos csoda. Én azt mondom, kivételes semmiség. Íriszeim színét nézem. Az az egy ,ami nem változott, minden más odalett belőlem.
Fent sokaság fogad. Lerongyolódott, szakadt társaság. Rettegő,félő ,haragos arcok bámulnak rám. Sokan irigyen néznek rám. Megértem őket, sokuk apja ,testvére és rokona hullott el mellettem. Velem együtt.
Iszom és érzem, hogy árulás van a levegőben. Mindig az emberi szájakkal van a legnagyobb probléma. Veszélyben a leghalkabb a nesz annak ,akinek nincs mit vesztenie. Viszont itt azt üvöltik, hogy menekülnünk kell. Az ablakon kibámulva a Kállócyn minden nyugodtnak tűnik és nincs mozgás. A régi csónakházak romjain csak dögevő madarak ülnek most tanyát és keresik a csontok halmai között a megmaradt emberséget.
Az emlékei között a magaméit keresem. Találok néhány fecnit, míg puskatussal egy ajtóra csapok, miután a mögöttem lévő berúgja azt. Az egyik fecnire azt írtam, hogy "szólj, mielőtt elfelejtenélek" a másikra meg azt, hogy "lám,lám hát sikerrel jártál?" Benyomulunk a lakásba míg, valaki a lépcsőház ajtajában őrködik. Fegyverrel a kézben magam elé tartva a csövét az arcodat nézem. A következő cetlit darabokra tépte egy nem emberi kéz ,mikor koponyámból egy törött lábszárcsonttal megpuhított agyam anyagát szürcsölte ki. Kiráz a hideg és a konyhában megállva, hirtelen végigfut a borsódzás az összes részecskémen. Célzok és tüzelek. Az automata gépies hangja közben arra gondolok, hogy még mindig szeretlek és arra, hogy ennyi év után nem változott meg semmi igazán. Legfeljebb annyi, hogy meghaltál, mindketten meghaltunk.
