Miután összevartak, azt mondták hogy nem súlyos. Arra gondolok, hogy nem tudják micsoda rémálomba csöppentem. Nem tudják, hogy nem félek attól, amitől mindannyian rettegnek. Nem tudnak ők semmit, csak azt hogy valamiért melléjük szegődött valaki aki hű volt hozzájuk amióta világ a világ. Tudom, hogy mi történik, de nem tudom szavakba önteni. Haragszanak rám, mert látják a szemem. Tudom, hogy mi történik ,de nem tudom szavakba önteni, nem értitek hogy nem tudom elmondani azt, hogy ez csak egy álom és arra várok hogy egyszer úgy haljak bele, hogy nem ébredek fel többé?
Az utcán rohanunk. Mögöttem csupa szakadt alak. Leszármazottjaink, családunk, honfitársaink, barátaink ,a megmaradt népünk. Ismerem a történelmet, ott áltam annál a pontnál, mikor kiadták a parancsot. Aztán ott voltam akkor, igen, arra bizonyára jobban fogok emlékezni mindennél. Amikor elárultak minket, amikor elárultál engem. Ott álltam a lépcső tetején és felém repült az a tengernyi hús a levegőben irdatlan szárnyain a halál torkával a fejében egy kitátott szájként egyenesen felém és én arra gondoltam, hogy mennyire szeretlek. Számba vettem a szerelmemet, aztán hirtelen éreztem a hideget. Láttam a fákat, azokat a gyönyörű fákat ,amiket elpusztított az értelem nélküli lét, a felébredt valóság. Ott ismertelek meg, a birtokon. Emlékszel még? Istenem, bár hallanád amit mondok!
Egy újabb lépcsőházba rohanunk be. Egy harckocsi rohan el az épület előtt és betolat az épület alá. Mikor leállítják, bezárkóztunk. Lassan beesteledik és arra számítunk, hogy húzzuk még pár napig mielőtt ránktalálnak. A végső cél a főváros volt, de itt ragadtunk. Azt mondják, hogy a falvak lángolnak és azt is mondják, hogy nem győzhetünk. Tudják, hogy tudom, mégsem kérdezik meg. Tisztában vannak vele, hogy a szenvedéseim az övék, mégsem kérdeznek, csak gyűlölnek azért ,ami vagyok.
Éjszaka van. Az ablakban állok és a kitört cserepeken át bámulom az eget. Azt hiszem sokkal tisztább lett az ég, mióta leigáztak minket. Elhessegettem a felhőket, nem szeretem a csillagokat de a fényüknél jobban látok. Az ilyen halotti csöndben, ha távoli neszezések zajától már az ember nem meri meghallni a saját szívének dobbanásait, akkor azt hiszem, hogy az ember nem ember már. A félelem megöli a szabadságot, ha félsz nem élsz.
