Penésszagú szobában hódította a belmagasságot az ezerféle pacsuli és kölni illata, mikor hangos kattanással elfordult a bejárati ajtóban egy kulcs és ismerős idegenek toppantak az előszobába. Itt az óra a hajnal számait veri éppen mutatójával ,flegmán szinte oda sem figyelve arra ,hogy milyen fontos a jelenléte. Fent az előszoba plafonján apró őrpilács figyeli a jelenetet a régi típusú hozzá képest óriás méretekkel rendelkező ,csak úgy ímmel, ámmal alá lógó mesztelen égőtől félig megvakulva. Alant megtelt a kis előszobaszekrény levetett téli ruhákkal. Három férfi és két női kabát került fölé az akasztóra aztán, a hangos hahota betöltötte a szoba csendjét elégedett kacajokkal, megengedett üvegcsörgéssel. Aztán a lépcsőház elsötétült ,ahogy az automatika lekapcsolta a fényeket a fordulókban és aztán előszoba is sötétbeburkolózott.
Belül aztán a vidámság lassan elült és az ágyakon a legénylakás vendégei és lakói lassan különböző világok kapuin kezdtek kopogtatni. Az egyik sarokban aztán, elhalt a szobából is a világítás és a belső kéztetés, mely egymáshoz közel hozta az emberi reményt és reménytelenséget két két testben megszülte az öszhangot.
Az ablak elé húzott redőny rései között zöldnek ható fény szűrődött ekkor az ágyára és olyan hatást keltett, mintha a mozdulatlansággal karöltve börtönbe zárta volna a testét. Fekete szárnyakon repült az északi horizont felé egyre magasabbra úgy, mintha maga után hagyhatná az ürességet. Az az egyedüllét, amit érzett mindig álmában valótlanná szürkült, mikor olyan sok kedves ember fordult hozzá mosolyogva, válaszként mosolyt remélve ő tőle. Hiába szöktek be néha a realitás buja neszei koponyájának zárt világában, elméje elzárta őt egy olyan helyre, ahová nem ért el a testeknek súrlódó mechanikája.
Aztán hirtelen kinyílt a szeme. Történt valami. Egy apró rózsabogár verdeső szárnyán csúszott el a fény és vágta ketté az illúzió zárkáját, a redőny zöld káprázat-rácsait. Hirtelen övé lett a szoba neszezése, a halk de mégis üvöltő nosztalgia, a test-test elleni beszéd ,a magány, az áldozat ,a múlt ,a régmúlt és a véletlenek szövedékében ott találta magát mint egy mozdulatlan senkit, aki levegőért kapkod mert úgy álmodik ,hogy nem ébred vele a lélegzet...
Szemével a zöld csíkok nyomán az ágy széle felé kap és erőt gyűjt. Hiába próbálja, nem mozdul a karja, a gerince csak fekszik a testben ,úgy mint beteg koporsójában egy mozgássérült lelke és képtelen arra ,hogy elirányozza a gondolatot az akaratig, az akaratot pedig az izomig. Aztán egy pillanat és becsukja a szemét. Újra ott van a nyugalom a kezében virágzik a legfinomabb emberi lehetőség az életben ,maga az élet és ez neki a légszomjra nyújtotta megoldás az álomban a levegő édes íze. De ahogy tüdeje megtelik oxigénnel és a fáradt gőz távozik a nyugtalan félelemmel a bogár visszatér és a kitinen újból megpattan az álom zöld fényszövete.
Felcsapja szemének fedőjét és riadtan az ágy széle felé kap. Már csak dübörgést hall a fülében, nem mások vérének a másik szívétől, ágyékától való izzását, hanem saját szívének ütemtelen és gyengének tűnő összehúzódásai keltette dobolását. Aztán megmozdul a kéz és a mozdulat nyomán a test lehemperedik a két ágy közé. Nem kapcsolnak lámpát, a zúgás lassan tisztulni látszik és a fájdalom a fejben valósabb már ,mint az álom amit nem tudott elengedni soha. Fejét az éjjeliszekrény lábának döntve felsóhajt érezve újra a lassan ,de biztosan visszaáramló erőt a mellkasába.
Még egy éber órával később a hangok lassan elhaltak és a fejében állandósult zúgó, sípoló hang jobbára elülni látszott. Szemét nem hunyta be egy pillanatra sem és akkor úgy is érezte ,hogy nem fogja lehunyni soha többé. Az álmok nem váltják meg a világot, legfeljebb segítenek újabb levegőt venni. Gondolta még magában keserűen és négykézláb elindult az alvók ágyai mellett a konyha felé.
