Kívülről figyelem magam, magunkat. Nem rég engedtem ki és a gőz még megütközik azon a fagyos gyönyörűn akire a porhó hull az utcán...Visszanézek még, hallom ahogy a derék magas kertkapu becsapódik és behúzom magam mögött az ajtót. A fények lassan visszatérnek hozzám ,ahogy elfekszem a tv előtt és letörlöm az órák óta tartó állvigyort. Nem hazug, mert pozitív érzés generálta maszkelváltozásról van szó. Nem ellentmondásos semmivel igazából, de jobban esik nélküle. Ezért a mű, jelző.
Aztán pár perccel később rájövök, hogy nem érdekel a tv. Kikapcsolom és körülölel a sima feketeség. Ha hegyezem a szememben fekete foltok kavarognak a még sötétebb palettán és gyönyörű szürkés,koszos füstös alaktalan amorf szellemek lepik el az elmém. Arra gondolok, hogy az a néhány köbméter csak az enyém és ők a szemembe kúszva hódítják meg a koponyám. Szerelmes démonok mind, belőlem lettek s most hazatérnek.
Aztán valaki ráfekszik a csengőre. Itt hagyott valamit azért jött vissza. Ő az, de már nem láttam napok óta. Hogy milyen vagyok a szemében? Nem tudom ,de ha mosolyog...Én azt hiszem beengedem. Aztán felkísértem és bemutattam az itthonnak. Más világba vitt el a füst vele, felöltözött teste gyönyörbe, lepelbe, ködbe bújt az a lángoló, az a minden és résre nyílt ajtón keresztül menekült a lélek korlátjaival együtt, el belőlem. Szabad lett a világ és kelletlen a lélegzet, bódított az a végtelen ego, az a határtalanul rossz és ördögi farkasbőrbe bújt angyal-szerelem.
A dívány mellett fekszem a nappaliban. Egy dekk üldözi magát egy-helyben, ahogy a szemem rajta tartva magammal szenvedek. Nem egyszerű mutatvány a négykézlábra állás, a forma kedvéért a hasra botlás. Immár a három kéz egy fotelban fekszik, nem tudom mi történt, nem reagál a fejembe zárt tegnap nem emlékszik, nem ismer magára az agyamban.
Emlékeim között ott van egy arc egy falnak dőlve. Engem néz és röhög ,folyton röhög ha ránézek. Azt hiszem ,hogy azért ,mert ez lettem belőle.
