Láthatatlan kezek szőtték a szálakat hozzám, hallhatatlan akarat fűzte a sorsomat a testemhez, az én marionettemhez. Nem keresem az utat feléjük, hiszen tudom hogy a lelkem az ő tudásukat dícséri, s ha többen vannak ha egyedül túljárnak rajtam úgy is.

A teremtésen túl, a szememből kibújt az én és rápislogott a világra. -Milyen zord itt minden! Mennyire ijesztő!-ezt gondoltam volna, ha lett volna rá szavam és művészi alkotásként szüleimre, mint alkotásra gondoltam, nem teremtőkre.

A világ spiráljain úgy mozogtam mindig, mint előadáson a belógatott mások. Saját akaratom az enyém volt, elszaggathattam az összekötő madzagot, örök köldökzsinóromon át végezhettem volna magammal bárhol és bármikor. De boldog voltam én egyedül és e tolongásban a bábtestbe zárt báblelkek között, kiket örökké teremtők kísértek tényleg nem volt párunk a Föld kerekén.

Megbontaná a harmóniát, megölné a rendet ha hirtelen a teremtett testek elérnék az eget. Ezt tanítottuk magunknak s a kézbe adott tanítások végül egész másról szóltak. Ahogy telt az idő, azt meséltük egymásnak, hogy ha szenved a test a lelkünk nemesül és így ,aki áll felettünk boldogabb lesz és mi elhittük. Elhittük azt is, hogy jó ha hiszünk. Teremtett légvárainkban teljesen egyedül boldogok lehetünk és ha kitekintünk mások várára a tökéletest láthatjuk, mit velünk hoztak el a láthatatlanok a világra.

Aztán megismertük egymást, ahogy újabb idők jöttek. Két féle fából faragtak és összeillőnek alkottak, rájöttünk erre. Az egyedült felváltotta a tanulás, a tapasztalat-harc miben egymásból véve újat lehettünk többek nagyobbak másoknál. Rájöttünk arra is, hogy jobb ez így ,s lettek ők a fényből szültek s lettünk mi azok, kik a sötétből lettek.

Míg tartott az életünk, láttunk, csodáltunk el nem hittük amit látunk ,mert megtanítottuk egymást arra, hogy hazugságot szól a száj ,ha az akarat azt akarja. Már szerződést szegett a lény, ha javát abban látta. -Senki szavát el ne hidd!-Örököm is ezt hallotta tőlem, ha tehettem ,ha átadhattam valamit,ha taníthattam.

Elhagyták a kormányt a hajósok, elengedtek minket. Nem áll már semmi ellent, az ész kordába kerítette a lelket és a láthatatlan kezek nem mutatnak más irányba már. Gyilkos lett a világ, hazug és hitetlen mert az ember ezt akarta és ez lett a marionettek holnapja.

S ,hogy mit tisztelek másban? Minden jót, amire én úgy érzem képtelen vagyok.