csöndablak

Pár percig arra gondolok, hogy nem mozdulok meg többé. Ez nem az a depresszió, az a szomorú halottnak tettetés. Nem, ez a boldog semmittevés egy újabb oldalának megismerése a testen túlról visszatekintve. Mert jó az idő és messze vannak most a csiripek. Elbújtak az éjszakai baglyok is és a csütkülő töcskék sem szürcsögnek most olyan eszetlenül mint a balkonon a vircsogó vercsék az este. A takarón túl, szinte látom lelki szemeimmel a tavasz ismerős, boldog könnyeit a fákon. Lehullanak ők is egyszer, termés lesz és az egyszer közel lesz majd újból a tél. De feledhető ez a rész, a tér most nem figyel, itt a jótékony sötétben csukott szemmel a lélegzet sem riad rá, ha felhorkanok. Ha megijednék tőle, hogy nem egyedül vagyok elnyúlok magam mellé és arra gondolok ,hogy volt ez másképp is. Álmodtam már cifrábbat is, a fejembe zárt igazságok mellé persze megjegyezném, láttam már sokmindent máshogy! Pont eleget úgy érzem és egy pillanatra elhullanak a fákról a pelyhek. Nem szeretem a pelyhet, ez megmaradt. Tétlen fekszem egész nap, erre tanított az alkonyban az a hajnal érzés mikor nyitott ablak mellett elhúznak a galléros vörös bokrétás nyárcsinálók. Mert ha lement ,éjszaka kezdődött újból és véget ért a bújkálás a nap elől. Sápadt arccal nekivágok és arra gondolok hogy jó lesz, hogy jobb és mindjárt ki is hűlt a helyem. Nem az én ágyam volt, nem az én fekhelyem ezért nem bánt ,hogy már megint nem kell senki olyan, aki megosztaná velem.