A tekervény végén szikra pattan és futásnak ered a szöveten. A struktúra lázban ég már, egy fél másodperc alatt ,ki eddig ébredést színlelt levegőért kapkod . Üres a szoba, néptelen sorok között csak ő az egyedül akiről szólnak ,mint élőről. Ami nem változott, az a lehullott szürkeség, porrá tört kénkő.
Furcsa ébredés után, idegen kezű az üzenet. Sok fontos dolog között első ,pedig múltból jő, jövőbe tekintve talán és ez zavaró vagy rossz a szó, inkább idegen, ismeretlen. Felül hátát az ágy támlájának veti, néz csak néz maga elé és a gondolat előtte összeáll. Nem szellem az, csak egy emlék egy válasz, egy kérdés, egy paradox emberi megfogalmazás.
Összeszedi magát aztán és írni kezd. A tea elszálló gőzénél, izzadt csepp a papíron az ihlet. Forrása a bánat, a rosszkedvtől lefoglalt elme nem képes beleszőni a világ baját a szavakba, csak azzal törődik ,ami fel van adva. A gondtalan, az aki nem tud jó soráról az ír sokkal többet, az törődik csak azzal, hogy mi volt és mi lesz abból ,ha egyszer kikel.
Mert a jövőnk magját most ültetjük el ebben a pillanatban, s azok vagyunk most ,amik régen voltunk, módosítva a sors által ,mit magunknak kívántunk. Túl azon, hogy elhisszük e, nem kell hozzá hitelt adni, ez valami egészen más ,mint amit egy pillanat alatt megváltoztathatnánk. A hozzáállás egy életre szól, ha akarom úgy lesz ,de az a pillanat ne csak egy percig tartson, tartson örökké.
A hajnal nem akar múlni, a sorok elfogytak a tollból és az arc már az asztal lapján alszik. Betakarja a múlt hamva, nincs hová előle elbújni. Míg emlékezünk tudjuk mit ,merre kitörölni nem megy, próbálta már ezerszer, de azt nem lehet. Tapasztalat hijján újra beleesnénk, újra megtennénk, megint rosszul döntenénk ha nem emlékeznénk arra, hogy mi volt tegnap. Ki fogta meg egy éve a kezed, ki csókolt először? Baj hát, ha felidézed?
A teafilterből kiszívta már a nedvességet a halott föld. Elkínzott tájon gyilkos növények közt gázol ki álmodik, ez a hamu, ez a sötét szemét nem ígéret az új jövőre. A víz tetején száraz foltokban, penész gyűrűzik ,flegma széltől felzavart vízben szörnyek lesnek felfelé. Emlékszik rá, nem volt idő, nem volt elég. Hiszen sosem elég.
De a kapu valahol ott van, ott e világ végén. Jobb emberek, jobb sorsok várnak és míg érzik elvadult múltunk szagát ruháinkon s rajtunk, rosszul ítélnek meg, azt hiszik e balsors örökké tart. Pedig ez csak egy epizód volt
(pont)
