Sosem szerettem a balettot. Nem értek a lovakhoz és ez tényleg az a kategória. De akkor ott ültem megbűvölve a közönség soraiban és csak bámultam azt a csodát. hihetetlen volt, gyönyörű szép, művészi és olyan erőteljes, hogy tényleg elhittem egyedül ülök a harmadik sorban és nincs rajtam kívül senki más. A szerelemhez tudnám hasonlítani, mikor azt éltem át, akkor volt olyan érzésem hogy amit kapok, azt senki más nem láthatja csak én. Amit belőle látok, az csak nekem olyan amilyen.
Aztán megváltoztak a dolgok. A színház tényleg kiürült és egyedül maradtam a sorok között.
Az Ő más lett. Mindig más és sosem jobb ,hanem új.
Aztán az ember idővel tudomásul veszi, hogy nem futhat bele minden kínálkozó lehetőségbe, mert megégetheti vele magát. Idővel levetkőzi azt is, hogy nem lehet mindenkibe szerelmesnek lenni. Az a gyermeki én, aki naívan szinte az első szembejövőnek dobta a lehetőséget, már nem nézi meg a saját előadásait sem, hiába az ő világot jelentő deszkáin ha játszanak is, hiába minden. Belefásul, azt hiszem, a tapasztalat öregít.
Annyira kemény, annyira látványos...
Néha még beülök és felidézem őt. Nem értek a tánchoz és azt hiszem ő sem ért hozzám, de én azt a darabot akármikor fel tudom idézni, talán lépésről lépésre az egészet. Ez egy pillanat volt nekem, valakinek egy perc másoknak csak egy rövid előadás, de beleégett a retinámba az a mozdulatsor, ami nekem generálta azt az érzést, hogy ez az egész mindennel együtt, csak nekem szól igazán és senki másnak.
(neked merre forog?)
