Az ajtócsukódás távoli szirénaszóvá torzult már a fejemben, mikor a flessek feleselgetni kezdtek egymással.Egy szomorú fűz próbál rábeszélni ,hogy zárjuk a konyhába a hamutartót. Nem tettem eleget a kérésnek, tekintve hogy nincs konyhaajtó ,fölösleges is lett volna ,hisz ha lába kél úgy is visszaül és az ölembe borul,úgy mint most.
A dekkeket szedegetem a padlóról. A véleményem annyira halott, hogy a fürdőszobában ágyaztam meg neki a kádban. Rendben, aláírom lélegzik még, de érthetetlenül teszi. Nem tudom, nem tudom mitől vagyok így megzavarodva.
Egy chips. Még egy chips. Ropog. Elfogyott, de van még. Beleragadt a fogamba. Majd holnap, majd holnap csak most ne. Porcelán jut eszembe róla. A csontjaimon rágódok már, a visszaút visszahúz, kurvajók a morzsák. Az üres chipszes zacskó legjobb formátumában sem képes felülmúlni teli állapotát, kivéve akkor ha fél óra sikertelen kajavadászat után találsz pár morzsát valamelyik csücsökben.
Vizet keresek. Leülök a abútor mellé és kinyújtott lábam a konyha másik oldalán a hűtő ajtajának támasztom. Így felnézve a kóró mellől egész szép a nyitott ablakon át a világ. Ha elkezdenék minden csillagnak nevet adni a körülöttünk keringő műholdak, meg a szanaszét űrbázisok biztos ,hogy név nélkül maradnának. Alapvetően ez okozza azt, hogy valamit úgy hívnak, hogy F123 vagy TBC5k. Elfogytak a normális nevek. De most valahogy mégis olyan szépek a csillagok. Kék arcú gyönyörű hölgy apró arany szeplőkkel. Arra gondolok, milyen gyönyörű ő ha elpirul, ha virrad.
Csitul a képzelet. A tompaságot számonűzve teret engedek a fájásnak. Minden jónak ez a vége, emlékezünk aztán összezavarodunk ha rájövünk ,hogy rosszul emlékeztünk valamire és a közelmúlt hazugságai között minden amit felépítettünk csak földre szórt csipsz zacskó nélkül...
