"Poén lehet a Temzébe pisálni"
A villanást mennydörgés követi. Egy koppanás jelzi az első cseppet a cserepeken. A tetőszerkezet és a belső tér között a padlás viszhangja felerősíti a hangokat. Szinte az álmokik tör utat a vihar.
Izzó álmok, vágyak villannak fel. Valaki megébred, más a világa jobb partjára vágyik éppen. Van ahol nincsenek partok, van ahol csak egy szürke mindennap az egész világegyetem.
Mintha izzana a bőre. A csontja törékeny porcelán, a fejében pedig minden gondolat olyan viszhangot ver ,ami ezt a vékony esendő anyagot repeszti, töri szét. Idebent mozdulatlan a sötétség, odakint reszkető félhomály. Idebent már vörös fényben fürdő alkonyat, odakint hideg éjféli táj.
Az álmok urai mi vagyunk-megérinted a homlokát-verítékben úszik most a körforgásban a stopptáblád. Vigyorogva nyújt kezet most a könnyű megnyugvás-hisz' azt teszel amit akarsz, ébredj hát!
Felüvölt egy érzés, de nem hallja meg senki. A világ tetején állnak most és ő mint látomás tartja, lógatja őt alá. -Nézz körül, ez mindd a tiéd lehetett volna! Ember, ember...-és ő csak néz az alakra. Páratlan szép, formás arcát gyönyörű ,de hideg szemét.
-Nem tesz semmit, nézz magadra. Annyira félsz, rettegsz. Nézz magadra! Elengedlek és vége mindennek. Egy pillanat alatt megszűnik minden és fölösleges volt minden!
Újra dörög, a zápor szakadatlan zajlik, a néma belső világ szirtjén egy alak ül. Szürke, ezüstösen csillogó kontraszt a fekete csöndben. Mintha mulatna, mosolyog ahogy a fekvőt nézi. Gúnyos ő ,de nem gonosz. A homlok felé nyúl és felitat az arcról egy cseppet. Halkan súg aztán-Miről szól ez? Küzdesz vagy nem küzdesz?
Végül eláll az eső és a csontok visszanőnek. Az arcon a báj már más álom járja az elmét, nyugalom szállja át a vért és az erekben nyuodtan ver már a szív, halkan kalapál. Ő eltűnt és a bizonytalanság helyén a lelkiismeret egy új pitvart nyit ott, hol a szív eddig szalutált.
