Végig. Kétszer.
Aztán a vizuált már vetíti az agy, hopp kopog a hatalmas semmi a paplan alatt. Mint ágyból a tv-t, azt hiszem siker, balsejtelem veri a mellét és a gitár hangja az erdőben maradt velem. Csöndben voltunk, gyönyörű hallgatásban. Figyeltük a neszeket, én és a hangszerem, amin jót ,jól soha nem játszottam. Vadak csörtetnek, dudorognak, derengenek. Felretten, elreped, lehanyatlik,remeg. Kelletlen tekintet...Ne! Csak ezt ne! Még egyszer nem akarom, még egyszer ne már, annyira sötét, annyira bántó ez a halál.
nem
Továbbra sem lehet ezt így nem végezzük be úgy sem. A sors elkezdett szálakkal dolgozik, kibontott vagy varkocsba font elszánt semmiségekkel. Ezért nem hisszük el, ezért nem megy, hiába próbálom,akarom ha veszem a lapot, leteszem a lapra a kezemet a lantom eltört testén megírom, bevésem hadd lássák mások is amit úgy sem értenek. Most kilencvenöt százalék, mosd be, át de akkor is csak várnék a mire, valahol más szemében fürösztöm arcomat és egy pillanatig sem bántanám akit szeretek esküszöm.
Borzasztó.Örömteli. Fáradt, pörgő és eredeti. Meghajol, turbékol, eltapos. Tessék, ezt érzem most. Hallom a fémbetétes saru koppan a szíven, nem csont csak hús vagy izom tudom is én ,kié nem érdekel. Jóltettem? Jóltetted. Elhidd ám?! Elhiszem.
Csak fűzöm a szót, a sodrás az ilyen. Ember vagyok bazd' ,ami én vagyok az nem a hitem. Kérdés, hogy elhiszem, kérdés hogy elhiszel. De még mindig, még mindig nem érdekel eléggé az, hiszen ha elzárkózol leszarom. Nem belemagyarázom,azt hiszem,tudom hogy nem akarom, ha nem a véleményed vagy a barátod vagyok.
Eltévedtünk, ki-ki a maga útján. Végleg lezárva, most érzem így most pont jó ,most teljesen optimális. De, annak a szónak borzasztó súlya van, még azt mondanám hogy másért ölni nem jobb,mint a bűnös holtan.
