Elektromos fény gyúlt ki az érhálózat hajszálain. A hirtelen végigfutó kék derengés megvillant, aztán zöldbe váltva bevilágította a szobát. Kirajzolta az ereket, a húst, a szervek falát a csontokra tapadó inaktól kezdve minden gyönyörű izzásba csapott át. Aztán felpattant a szem.
Befutott valami a szoba ablakán, magával húzva egy nem túl hosszan elnyúló szélörvényt ,mely beszabadulva a lakásba becsapta az összes résre hagyott nyílászárót. Köpenyén tollas hímzés, fekete alapon ezüst foltokként himbálóztak a hirtelen beállt halk szélcsendben. Nem mozdult semmi, se a levegő, se azok az érzések nem tágítottak egy tapodtat sem, melyek a falakra futottak fel.
Minden vörös fényben úszik, a piros szinte fehérnek látszik ,kellemetlen érzet ha dobban, felejtéstől elejtett szó, nem jó, soha sem jó. Mert itt marad és elfelejted, elő jön ha nem akarod és átvált valami egészen másba, megrontja a tisztát, megöli a szépet és a jó sem lehet jobb már és nem viszi magát tőle tökélyre sem a tökéletes.
Elváltozott szavak kulcsa, köpeny az ágyra dobja ezüstöt csillogás az arany vörösbe fordult már a torz tükörben a gyönyörű alak. Mert ha a másik oldalt nézed, mindjárt szép az ami ezen ingerli a torkod, hánynál tőle s tudja is, utál érte.
Világít az egész test, zöldből lassan sárga lesz, a szív újra dobban, lehagy egy szót a szótag elhal és már csak dob,ha belefutott a húsba, amire nem vernek tenyérrel újra rá.
Megint egy kis halál, véres csöppök fehéren égnek, mintha meggyulladt volna. Fáj még, fáj, hát hogyne fájna hisz érzünk és tudjuk, feltételezzük hogy más is így jár ha egyszer kimondta, nincs visszaút, nincs semmi már.
De nem húnynak ki a fények, hiába távozik a rém, az éjjel ébren tartja az álmot. Várj még súgja a fülébe, várj éveket légy bölcsebb én több szinttel lejjebb járok.
...persze kellemetlen, ha várod, hisz Nap nélkül soha meg nem virrad azt a reggelt várhatod...
