Mikor megvirradt-nyár kezdetén volt még-akkor kezdődött ez a hosszú éjszakákba nyúló látomás. Azóta úgy izzik, mint egy félbetört üreges testű gyertya amin keresztülfut a meggyujtott kanóc. Gyönyörű éjszakákat adtál, kaptam a szebbek helyett szebbeket, jobbakat de nem teszek különbséget. Körülbelül négy évvel ezelőtt, ha tudtam volna mi érhet ennyi idő alatt, sebezhetetlen lettem volna a törésekkel szemben amit önként és dalolva vállaltam be. De ettől lesz nemesb a lélek, nemde?
Látomásom súgja a végét, könnyű női alakjában táncol, de ha közel kerülök már érzem hogy fúj szél és közelegnek a lerágott levelek, a pocsolyákba fulladt volt-zöld koronaékek milliói. Pár nap, pár hét és szeptemberi temetővé lesz a város és felöltözünk. A nyári izzás, az átizzadt éjszakák véget érnek és becsukjuk az ablakot.
Nem siratlak, bár szeretlek már. Nem búcsúzom, de elköszönnék talán. Nincs rá miért, csak azok a furcsa, összekuszálódott szavak maradtak és olyan rossz utóízt hagytak a számban, mint a fül mögé rejtett utolsó szál lucky kesernyés vallomása, hogy elfogyott.
...és ilyen gyorsan? Hiszen csak elbóbiskoltunk és épp elkezdtük élvezni azt, ami úgy hiányzott. Állíthatunk magunk elé új célokat, nem a tűréshatár a lényeg, hisz az már csak részlet mert mi már a jövőnket építjük vele.
