Mozillára váltok, az opera nem válaszol. Hibaüzenet egy, alt és f4 kombinációra tűnik el és a következő után egy újabb rövid gombnyomás végén, megjelenik a várva várt felület. Az eszköztáron húzom végig láthatatlan ujjaim, jóllátom hogy így van, hogy úgy van tetszenek a gombjaid. Végre itthon vagyok, végre újra itt.

Majd kifut a lábam alól a talaj, végtelen világom apró dobozba zárom, szelencébe csukom folyóba vetem és élvezem, ahogy magával ránt engem. Mert ő az én világom, az emlékeim csukott kis tükrös dobozkája, mi ha a víz színére táncol a fényben egyszer-egyszer kinyílik és megnyílok magam előtt úgy, mintha ott lennék újra.

Csukott kis tetején apró rovátkák, nem emlékszem már rá, de én véstem bele. Érzéketlen volnák? A macska kijé vóna hát? Hát ide bújt, ide hát. Nem várt hiba a hátán, újabb nyűg egyel több a vártnál, egy apró piszkos trükk. Gyufaszálon láthatatlan cérna, lerágott mű düh.

Egy percre megláttam kétszer, elmosta a maszkot a víz. Áldott könnycseppje az égnek, ha újra esni kezd, ha elvisz a veríték belül zakatol, emlékektől zajos érzékeny gépezetbe zárt anonym lélek, vedd és vidd vége.

Újra az eszköztáron pihentetem a szemem, próbálom kalibrálni a dolgokat, de nem megy korán van már ehhez. Olyan szavakat raktam megint össze, hogy várnék egy fél napot és egy fia betűt sem értenék meg belőle. Lelőném a poént, ha elárulnám a titkom? Hogy leírom ami belül van épp és elfelejtem addig, amíg újra el nem olvasom és át nem élem megint.Nem emlékszem sosem, csak pár dologra talán. Sokat írok, kevés az alja, de hallok ám. Hogy mikor szerettem utoljára igazán?

Mindegy, hogy mit mondok mert...itt őszintén hazudik a csönd, helyettem.

és mi volt az az egy mondat?!