Látni akarok valami lírát! Tudni akarom és látni, hogy tudsz, hogy alkotsz, hogy kedvelsz szépet a kezed közül kiadni!

Játék a szavakkal, több ez és mégis kevés. Mert nincs elég szó, hogy a lelkedben magadtól könnyebb légy. Addig a percig, míg mindent le nem írtál, csak azt hajszolod, hogy ne légy te magad önnön rabszolgád. De nem írhatsz le mindent, ezért kérlek most: Folytasd amit elkezdtél, ne hagyd hogy ez a kor belefeledkezzen a szürke homályba, hol saját fiai eltévednek ezernyi jövők nyomában.

Arra kérlek, világítsd meg számomra a múltam...Hisz úgy hasonlítunk és én hiszek benne. Vagy csak gyermeki nyűgöt fedeztem fel a szemedben? Nem hiszem, mert szentül hiszem látom, hogy merre fúj a szél és merről jő a változás. Tudom, hogy ezernyi törés után tudtam, olyan lenni mitől úgy érzem már, e toporgás is lehet haladás, csak lassú, megfontolt módon. Tudom, hogy megtapostak sokszor a saját akaratomból és megtennék még sokszor, ha nem hinném már én azt, hogy e lélek bennem nem menny már, se nem pokol.

Ezért az a tanács a tapasztalatlan szájából, hogy nézzük csak meg lehet e írni, vízzel teli pennából. A fehér háttérben nem tűnne e tova, a láthatatlan írás nem kell és nem maradandó, ezért töltsd meg vérrel, ahogy eddig tetted. Ússzon benned és tedd helyre annyiszor a szíved, ahányszor leverték mint méhkast, vagy tudomisén még mit?! Ne engedj a törésnek, törtess, vérrel fesd tele a világ falait. Átlátszó hálón hidd el, még az is meglátszik!