...és újra itt a kapu előttem, fekete és torz formákká faragott néhol üvegszerűn,néhol üregesen s mélán bambuló meg-megmozduló arcokkal testének felszínén. Mind halottak arcai, nem törődök velük. Hiszen tudom, hogy a világ az én képzetem se több, se kevesebb s pont ezért, soha nem árthat nekem.

Nézem még pár percig, némán. Nem is szól, nem is néz vissza rám a sok száz szenvedő szempár, kik inkább a kavargó semmiben, az égben keresik a művészt, azt az urat aki őket számonűzte ebbe a szilárd formába öntött talpalatnyi pokolba.

Aztán beléptem és hirtelen megszállt az ismerős nyugalom. Én vagyok az hirtelen, én lettem az alkotó, aki az alkotásban a faragott rend és béke őreként magába szívja azt és megnyugszik tőle s békésen nyugszik.

De most mord az ég és olyan mint a külső világ. Karikát dob egy villám és hánykódik a szél a búzatengeren-lassú tempóban keresztül vágok, tenyerem, ujjaim a kalászok rojtjain húzom, rajtuk hevernek.- De nem tágít az érzés, hirtelen egy dörrenés és a kék világ egy pillanatra fehérbe vált, ahogy az újabb hanghatás a földbe csap és lángra gyújtja a az ég alját. De engem mindez, még mindig nem zavar igazán.

Zöld ég alatt sétálok aztán. Végtelen dombok, árnyas lugasok között haladok és alacsonyan száll a széllel-ha a partra érek-a fövenyen a jókedvű halál. Mert elmúlik és felébredünk, ezt súgja a fülembe és ez már bánt, mert tudom igazad van és kinyitom a szemünk.