Napalmfénnyel mossák épp az utcámat, nyálkás csigák égnek tőle el és én csak bámulok. Egy őszbe fordult aranylevelű alatt állok éppen, én nézek én festelek téged. Látom a szemed, látom hogy sírnak a könnyeid. Ha tehetném boldogságról írnék, azzal rajzolnék ezüst vonalat, derekadnak legszebb ívet hajtanék fából vaskarikát.
Elégett cipőm sarkán ülök éppen, elfogyott belőlem, elfolyt tőlem minden. A törzsnek támaszkodnék hogyha hagyná-elégek, hát nem látod?-törökülésben fekszek már hanyatt és érzem,nem ez a ravatal lesz az utolsó halálom. Becsukom a szemfedőt-kellek vagy nem?-lehúzom a rolót az ég hátáról.
A sötét lepel lefed elveszít. Szemem útján járok, feszült úton a feszület a nyakamon a kezeidet fogja az enyém-gyengeség-nem is érzem már a karom.
Tovább áll, aztán a levélhegy is felderül-Lehullhatunk végre!-szomorú de így van, aki a végét járja mosolyogva dugja a nyakát a hurokba, hisz mindegy mennyit késik az óra ha csörögni kezd ébredni kell, csak a bolond vár béklyós végszóra.