Fejbevágott fáradtsággal issza a kávét. Keze alatt csúszik egy szál davidoff és esik. A füst szélét harapdálják az esőcseppek ahogy a tető alól kifelé száll és nagyra nőtt pókok rohannak szerteszét hálóikon a számunkra semmit jelentő repedésekbe menekülésképp.

A rosszkedv a padok alatt kúszik, macskaszerű fáradtság, unalom császkál a sorok között. A mozivászon sincsen semmi már, a három D-é is elúszott a halakkal. A nagy hal, a legnagyobb volt a kis vízben, de kifogták. A nagy hal, csak azt mondták, ő volt a legnagyobb de pocsolyában ritkán akad süllő vagy ponty, a kifogható csak a legnagyobb szarosfödörölből bújik elő.

A fáradtság issza a második kávét, nem a lélek diktálja már. Pont annyi kell, hogy az ébrenlétből előtörjenek a szavak és megszűnjenek a viszonyra utaló kényszerített megjegyzések. Jobb ha nem hangzik el semmi, jobb ha nem beszélünk szerelemről, jobb a nő téma elő sem kerül csak iszunk és pár pillanat alatt elillan a démon, a szeretet démona.

Aztán beesteledik és alászáll a mennyből az éjszakát jelentő halovány fényű szellempilács. Ragyogása vergődő testekre esik, de madártávlat eltorzítja azokat a mozdulatokat, amikben megtalálható a lélek. Nem diktál már, csak lebeg a semmiben. Az, hogy még van bennünk tudatosítja, hogy van értelme felszedni a következő karót, amit majd leszúrva eldönthetjük hogy merre megyünk tovább ezen az élethossziglan tartó számegyenesen...