Velem ül a sötétség a csöndben. Annyiszor tettetett már ilyet, sokszor szimulált velem álmot hátha elalszom tőle, de nem. Sosem történt ilyesmi, ha elültek a zajok és nyitva maradt a lélekpilács, izgága szemgolyókként csak a fényt, a mozgást keresték a belső térben.
Most ülök az ágyamon, a vak laptop mered rám szemből és érzem ahogy a hűtőborda lassan kihül az ölemben felvéve a testközeli normál állapotot. Pár pillanattal ezelőtt kapcsoltam ki, még a rövidtávú memóriám őrzi a gyorsan lassuló propeller akadozó hangját. Belefeledkezek a hallgatásba, fekete szurokra kúszik a narancssárga és a szemem hozzá is szokott már,hogy a közvilág a szőnyegre fekszik a pirkadatig és addig el sem mozdul, míg más fények el nem űzik.
Az utca fényeiben úsznak a falak, kitágul a tér és megszűnnek a hallható korlátok. A szomszéd tetőn lecsúszik egy macska, halkan dorombol,puffan aztán elhallgat, míg egy kutya üldözőbe nem veszi. A mi házunk tetején nyest vagy nyuszt vagy valami efféle lesi a pórul járt macskát, nevet rajta aztán dorombol ő is, a nősténye hátán. Egymást kergetik a fejem felett, újra feldolgozott téli aktív időtöltés, hogy a porontyok ha kirepültek egy új almot alkotni kell, hadd ne álmodjak már!
De ez a sötét magány, ez csak itt ül mellettem. Tudja, hogy a barátom, tudja hogy kedvelem. Emlékszik még ő arra, amikor élből utáltam. Ezért értékeli ennyire, azt hiszem ezért ilyen ragadós. Sosem felejti, hogy volt idő amikor ez az egész máshogy volt.
Áthallok aztán magamon és megszűnnek lelkem választófalai. Egymást nézik hirtelen bennem skizoid képzelgéseim és egyre közelebb lépve egymáshoz, legyőzik belső individumukat és összeolvadnak. A tükrök mik megszűntek összetörten lebegnek láthatatlanul és összevágják az összeolvadt testekből gyúrt új alakot. Ezer sebből vérzik a test és felismerem magam, mint külső néző először látom maszk nélkül önmagam.
