Egy autó száguld a Balaton partján. Vizes üléseken ázott, fázó arcok remegnek. Kiszállnak aztán és belefeledkeznek a nyárba.
Az az izzás, ahogy felkel nekünk magyaroknak ugyanakkora jutott belőle, csak kisebb alatta a tenger. Mert ez a mi tengerünk, a mi óperenciánk. Annyira gyönyörű.
Mezítlábak sétálnak az úton, betonon, nyári nap melegtől meleg kormos, koszos kígyó hátán. A hajnal lezárt valamit belőled, nyár te lány te ott maradtál és amint lemegy a Nap, már vársz rám a pultnál, az asztalok mellett ott ahol hangosabban szólnak a slágerek.
Éjszaka testek esnek a vízbe, hideg ragyogás a közvilág és néhány kihívó szempár tükre a víz lélektükrében lángot szór a hullámok morajlásába.
Te vagy a nyár, te vagy a gondtalan mindennapok súlya, amit levetsz magadról az mind, mind csak felvehető felelősség, több idő az új időkbe visszaforgatott múltból. Nosztalgia, annyi szépség, emlék és fáradhatatlan, végtelen mozgástér egy olyan létben, ahol a korlátot az adja, hogy nincs határ. Nem futok el, ha nincs kerítés ami bezár.
Szikrám csücskén egy balkonon a csupa széthulló arany pilácsok rengetegéből csak én látszok át, ha tükörben nézem magam. De, hogy más mit láthat? Izzást és végtelen ellentmondást.