Tegnap volt alkalmam egy kicsit járni a természetben, nem messze a várostól, de kellően távol ahhoz, hogy ne érezzem a szürkeség fásult szagát. Meredek, sáros, ázott levéllel borított szurdokon vitt fel az út a dombtetőre. Az agyagos úton sűrű volt a megannyi ismeretlen illattal telt levegő. Valahogy úgy vettem lélegzetet, ahogy torkos kisgyerek nyúl a kekszes zacskóba.
A tető felé közeledve már ki-kibukkant a fejem a szurdokból, erőteljes fuvallat csapott meg, mely meglepően langyos, bársonyos volt. Ebben is valami furcsa, leírhatatlan érzés kavargott, azt hiszem, ezt hívjuk mi –városi gyerekek- szélszagnak vagy a négyszögletes panel dohos bűze után a Szabadság illatának.
Bár a kilátást sűrűn nőtt, csupasz, zörgő bokrok zavarták, azért messzire elláttam. A távolban szélkerekek pörgették a lenyugvó nap narancsos sugarait, ismerős falvak templomai fehérlettek a keletről támadó sötétség előterében. Féltem, menekülni lett volna kedvem: észvesztve rohanni Nyugatra, gyalog árkon-bokron keresztül, vagy autópályán száguldva veszettül. Persze, nem lett belőle semmi.
Lassan lecsordogáltam a dombról, letöröltem cipőmről a sarat, tompítottat kapcsoltam és visszajöttem ide, hogy aztán újra elvágyódhassak, igaz most nem oly messze, csupán újra ki a Természetbe.
