Mögöttem ül, mint mindig. Mindketten a külön kis világunkban, nincs átjárás, egymás mellett, de vigyázva, nehogy egymáshoz érjünk. Pókháló finomságú fal választ el a szoba túlsó felétől. Meg kell hagyni, jól érzem magam így. Könnyű annak, aki nem tart fent bonyolultabbnál bonyolultabb emberi kapcsolatokat. De a felületesség hozhat-e boldogságot? Valószínűleg nem. Mindenképpen kockáztatni kell ahhoz, hogy akár csak egy másodpercig is szívből, őszintén nevethess. És ez feltétlenül megéri a kockázatot. Mégsem merem leporolni azt az átkozott pókhálót kettőnk közül. Gyávaság? Inkább lustaságnak mondanám, sokkal könnyebb a megtartani a távolságot, mint erőfeszítést tenni a közeledés kedvéért. Hallom, ahogy gépel. Biztos ő is ugyanígy hall engem. Egymásnak háttal ülünk, közöttünk az ágyam úgy terül el, mint a Vörös-tenger, várva, hogy valaki szétválassza és átsétáljon a vízfalak között. Na, arra várhat. Pedig kedvelem, nagyon kedvelem, mégsem marad más, csak egy teli hamutartó az erkélyen és a tudat, hogy van mögöttem valaki.
a.sz.
2010.11.17. 21:34 - escapist
Címkék: filo
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://csondablak.blog.hu/api/trackback/id/tr342455939
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
